Robert telefonja néhány másodpercig csendben maradt.
Aztán megjelent a két kék pipa.
James látta az üzenetet.
De nem válaszolt.
Robert újabb üzenetet küldött.
„Minden rendben?”
Semmi.
Délben újra hívta.
A telefon kicsöngött.
Egyszer.
Kétszer.
Háromszor.
Aztán hangpostára váltott.
Robert gyomra összeszorult.
James nem szokott eltűnni.
Ha nem tudott beszélni, legalább annyit írt: „Később.”
Este hatkor Robert már nem próbálta meggyőzni magát arról, hogy nincs semmi baj.
Elindult James lakásához.
Amikor odaért, az ajtó zárva volt.
Kopogott.
Semmi.
Újra kopogott.
– James? Én vagyok.
Csend.
Robert elővette a telefonját, és ismét tárcsázta.
Odabentről halk rezgés hallatszott.
A telefon csörgése.
Robert arca elsápadt.
A hang a lakásból jött.
És James nem vette fel.
A tartalék kulcs még mindig Robertnél volt, amit James évekkel korábban adott neki arra az esetre, ha „valami hülyeség történne”.
Robert kinyitotta az ajtót.
– James!
A nappali üres volt.
A konyha is.
Aztán meglátta a félig nyitott fürdőszobaajtót.
És a vért.
Robert azonnal odarohant.
James a konyhaszekrényeknek támaszkodva ült a padlón.
Az egyik kezén mély vágás volt.
A telefonja néhány centiméterre hevert tőle.
– Úristen…
Robert letérdelt mellé.
– James, nézz rám.
James megpróbált megszólalni, de a hangja elcsuklott.
– Kérlek…
– Mit?
– Ne szólj senkinek.
– Mentőt hívok.
– Ne!
James olyan erővel ragadta meg Robert karját, hogy még ő maga is meglepődött rajta.
– Nem bírom ki, Robert.
– Mit nem bírsz ki?
James szeme megtelt könnyel.
– Nem bírom elviselni, hogy még egy ember csalódjon bennem.
Robert néhány másodpercig csak nézte.
Aztán elővette a telefonját.
– Akkor is mentőt hívok.
– Robert…
– Nem fogok végignézni rajtad, ahogy tönkreteszed magad.
A mentők hamarosan megérkeztek.
James állapota szerencsére nem volt életveszélyes, de az orvos szerint a seb ellátásra szorult, és a kimerültsége sokkal aggasztóbb volt, mint maga a sérülés.
Robert egész éjjel ott maradt mellette.
Hajnali háromkor James végre elaludt.
Robert ekkor vette észre a telefont az éjjeliszekrényen.
A képernyő még mindig nyitva volt.
Egy üzenet.
Egyetlen mondat.
„Ha nem teszed meg, amit mondok, Robert is megtudja, mi történt tizenegy évvel ezelőtt.”
Robert szíve kihagyott egy ütemet.
Tizenegy év.
Pontosan annyi idő telt el azóta, hogy ő és James találkoztak.
Robert újra elolvasta az üzenetet.
A feladó neve nem volt elmentve.
Csak egy telefonszám.
És alatta egy másik üzenet:
„Azt hiszed, elfelejtettem, amit azon az éjszakán tettél?”
Robert nem értette.
James tizenegy éve ismert minden fontos részletet az életéből.
De soha nem beszélt olyan eseményről, amelyet Robertnek titkolnia kellett volna.
Másnap reggel, amikor James felébredt, Robert már ott ült az ablak mellett.
Nem haragudott.
Nem kérdezett azonnal.
Csak nézte a barátját.
– Láttam az üzeneteket – mondta végül.
James arca megmerevedett.
– Nem kellett volna.
– Tudom.
– Robert…
– Mi történt tizenegy éve?
James lehunyta a szemét.
Sokáig nem válaszolt.
Aztán halkan megszólalt.
– Emlékszel arra a télre, amikor megismerkedtünk?
– Persze.
– Emlékszel arra a fiúra a közösségi házban?
Robert bólintott.
– A kisfiúra, akit nem találtunk?
– Megtaláltuk az anyját.
– Igen.
James elfordította a tekintetét.
– De nem azonnal.
Robert érezte, hogy valami nincs rendben.
– Mit nem mondtál el nekem?
James keze remegni kezdett.
– Aznap este nem véletlenül voltam ott.
Robert nem szólt.
– Az a kisfiú… nem egy idegen gyerek volt.
Robert lassan felállt.
– Mit jelent ez?
James szeme megtelt könnyel.
– Az én öcsém volt.
A szoba hirtelen túl csendessé vált.
– Mi?
– Az anyám akkor már hónapok óta elveszítette az otthonát. Az öcsémmel együtt egyik helyről a másikra költözött. Aznap este eltűnt.
James nagyot nyelt.
– Én találtam meg először. De mire segítséget kértem, már késő volt.
Robert nem értette.
– De azt mondtad, hogy az anyja megtalálta.
– Hazudtam.
A szó szinte suttogásként hagyta el James száját.
– Miért?
James a takarót szorította.
– Mert aznap este történt valami.
Robert közelebb lépett.
– Mi?
James végre ránézett.
– Az öcsém nem azért került veszélybe, mert anyám nem kereste. Hanem mert valaki szándékosan elválasztotta őket.
Robert arcáról eltűnt minden szín.
– Ki?
James nem válaszolt.
Csak egy nevet mondott.
– Daniel Brooks.
Robert azonnal felismerte a nevet.
Daniel Brooks tizenegy éve a Harbor House egyik igazgatóhelyettese volt.
A férfi, akit később csalás miatt elbocsátottak.
A férfi, aki Robert első ügyfelei között szerepelt.
És a férfi, aki három évvel később nyomtalanul eltűnt Seattle-ből.
– Daniel? – kérdezte Robert.
James bólintott.
– Ő tudta, hogy anyám segítséget kapna. Tudta, hogy a családunknak szüksége van egy sürgősségi lakásra. És tudta, hogy ha elveszíti az állását, az én családom összeomlik.
Robertnek hirtelen eszébe jutott valami.
– De miért akarta ezt?
James lehajtotta a fejét.
– Mert anyám tanúja volt valaminek.
– Minek?
– Annak, hogy Daniel pénzt lopott a szervezet egyik alapjából.
Robert döbbenten nézett rá.
– Te tudtad?
– Nem akkor.
– Mikor tudtad meg?
James szeme megtelt könnyel.
– Néhány héttel később.
Robert lassan leült.






