A Rolls-Royce ajtaja halkan becsukódott mögöttem.

Az utolsó pillanatban még láttam Ethan arcát a kapun túl.

Nem a dühöt láttam rajta.

A félelmet.

Margaret mellette állt, Charlotte pedig döbbenten nézte, ahogy az emberei egymás után próbálják elérni a bankokat.

A sofőr rám pillantott a visszapillantó tükörből.

– Kisasszony, a Carter Group összes hozzáférése zárolva van.

– Nem az összes – feleltem.

Elővettem a telefonomat.

– Csak azok, amelyekhez nekem jogom van.

A férfi egy pillanatra elmosolyodott.

– Értem.

Én viszont pontosan tudtam, hogy semmit sem ért még véget.

Három évvel korábban, amikor először találkoztam Ethannel, szándékosan titkoltam előle a valódi nevemet.

Amelia Hartnak mutatkoztam.

Nem pedig Amelia Victoria Whitmore-nak.

A Whitmore család az ország egyik legnagyobb magántőke-birodalmát irányította. A családom birtokolt bankokat, szállodákat, logisztikai vállalatokat és több milliárd dollárnyi befektetést.

Apám egyetlen lánya voltam.

És egyetlen örököse.

De mielőtt meghalt, nagyapám azt mondta nekem:

– Soha ne menj hozzá olyan férfihoz, aki a vagyonodat szereti. Menj el egyszer úgy, hogy senki ne tudja, ki vagy. Figyeld meg, hogyan bánnak veled.

Én pedig megtettem.

Ethan volt az egyetlen férfi, akinek három éven át lehetőséget adtam arra, hogy valóban megismerjen.

Azt hittem, szeret.

Most már tudtam, hogy csak egy névtelen, szegény lánynak hitt engem.

A telefonom rezegni kezdett.

Ethan Carter.

Nem vettem fel.

Újabb hívás.

Aztán Margaret.

Aztán Charlotte.

Majd egy ismeretlen szám.

Végül üzenet érkezett.

Ethan: „Amelia, beszélnünk kell. Ez félreértés.”

Keserűen elmosolyodtam.

Néhány perccel korábban még térdre akart kényszeríteni.

Most pedig félreértésnek nevezte.

Megnyitottam az üzenetet, de nem válaszoltam.

– Haza megyünk? – kérdezte a sofőr.

– Nem.

A hangom nyugodt maradt.

– Először a Whitmore Towerbe.


Két órával később egy üvegfalú tárgyalóteremben ültem.

Velem szemben hat ügyvéd, három könyvvizsgáló és a Whitmore családi vagyonkezelője ült.

A főügyvéd, Daniel Brooks, egy vastag aktát tett elém.

– Amelia, biztos benne, hogy ezt akarja?

Felnéztem.

– Teljesen.

Kinyitotta az aktát.

Az első dokumentum egy régi szerződés volt.

A Carter Group finanszírozását három évvel korábban egy olyan alap biztosította, amelynek tulajdonosa egy bizonyos Whitmore Family Trust volt.

Az én alapom.

A második dokumentum még érdekesebb volt.

Ethan nem vásárolta meg a kastélyt.

Nem ő alapította a Carter Groupot.

A vállalat legnagyobb részvénycsomagja egy olyan holdinghoz tartozott, amelyet titokban az én családom finanszírozott.

És volt még valami.

Daniel elővett egy külön borítékot.

– Ezt a nagyapja halála előtt írta alá.

Kivettem belőle az utolsó dokumentumot.

A kezem kissé megremegett.

A Carter Group irányítási jogának átruházása Amelia Victoria Whitmore részére.

Dátum:

Három évvel ezelőtt.

Pontosan azon a napon, amikor Ethan először megkérte a kezemet.

Akkor még azt hittem, azért teszi, mert szeret.

Most már tudtam, hogy a nagyapám ennél sokkal többet tudott.

– Mi történik, ha végrehajtjuk? – kérdeztem.

Daniel becsukta az aktát.

– Ethan Carter elveszíti a vállalat feletti irányítást.

– És az édesanyja?

– Margaret Carternek nincs tulajdonjoga a vállalatban.

Elmosolyodtam.

– Akkor ma először valaki elmondja neki, hogy nem ő a királynő.


Aznap este a Carter Mansion előtt több tucat autó állt.

Ügyvédek.

Bankárok.

Könyvvizsgálók.

A rendőrség nem volt ott.

Még nem.

Én pedig egyszerű fekete kosztümben szálltam ki a Rolls-Royce-ból.

Ethan rohant elém.

– Amelia!

Megálltam.

A férfi, aki néhány órával korábban azt parancsolta, hogy térdeljek le, most könyörgő arccal állt előttem.

– Kérlek, hallgass meg.

– Már hallottalak.

– Nem tudtam, ki vagy.

– Pontosan.

Lesütötte a szemét.

– Charlotte…

– Charlotte semmit sem tett.

Ránéztem.

– Te választottad őt.

Ethan arca megfeszült.

– Szeretlek.

Egy pillanatra csend lett.

Majd halkan válaszoltam:

– Nem engem szerettél.

– De igen!

– Nem, Ethan.

Közelebb léptem.

– Te azt a nőt szeretted, akiről azt hitted, hogy nincs semmije.

A szavai elakadtak.

Margaret ekkor kilépett a kastélyból.

– Ez az egész nevetséges! Nem veheted el a fiam vállalatát!

Daniel Brooks mögöttem állt.

– Asszonyom, Amelia Whitmore nem elvesz valamit.

Átnyújtott neki egy dokumentumot.

– Visszaveszi azt, ami jogilag mindig is az övé volt.

Margaret arca elsápadt.

Charlotte odalépett Ethanhez.

– Ethan…

De Ethan már nem nézett rá.

Csak engem figyelt.

– Te voltál az egész idő alatt?

– Igen.

– A Whitmore örökös?

– Igen.

– Te finanszíroztad a cégemet?

– Igen.

A férfi hátralépett.

Mintha most először értette volna meg, hogy az elmúlt három év minden döntése egyetlen kérdés körül forgott.

És ő elbukott rajta.


Másnap reggel azonban újabb titokra derült fény.

A könyvvizsgálók megtalálták a Carter Group számlái között az első eltérést.

Több mint 18 millió dollár hiányzott.

A pénzt nem Ethan utalta el.

Nem Margaret.

És nem Charlotte.

A tranzakciók egy negyedik emberhez vezettek.

Ethan apjához.

A férfi, akiről mindenki azt hitte, hogy öt évvel korábban meghalt.

A neve:

Richard Carter.

A dokumentumok szerint életben volt.

És három éve titokban ő irányította a család pénzügyi hálózatának egy részét.

De a legrosszabb még hátra volt.

A pénzt egyetlen célra használta:

megszerezni a Whitmore család irányítását.

Daniel rám nézett.