A terem elnémult.
Julian a színpad előtt állt, miközben kétszáz ember nézte, ahogy az arca lassan elveszíti minden színét.
Malcolm Reed kinyitotta a fekete mappát.
„Az igazgatótanács különbizottsága az elmúlt hat hétben részletes vizsgálatot végzett bizonyos vállalati kifizetésekkel kapcsolatban.”
Julian felnevetett.
Túl hangosan.
„Ez nevetséges. Malcolm, beszéljünk négyszemközt.”
„Nem” – felelte Malcolm nyugodtan. „Éppen eleget beszéltünk már négyszemközt.”
Camilla hátrálni kezdett.
Julian ránézett.
„Camilla?”
A nő nem válaszolt.
Malcolm folytatta.
„Tizenkilenc, összesen 2,4 millió dollár értékű kifizetés került egy Meridian Access Partners nevű vállalkozáshoz. A vállalat nem tudott megfelelő szolgáltatási dokumentációt bemutatni. Több számla jóváhagyója Julian Vance volt.”
A teremben suttogás futott végig.
Julian rám nézett.
„Nora, te tetted ezt.”
Nem mozdultam.
„Nem. Te tetted ezt.”
„A feleségem vagy!”
„Pontosan. És ezért reméltem, hogy tévedek.”
A jogtanácsos egy újabb dokumentumot vett elő.
„Az átvilágítás során azt is megállapítottuk, hogy a Meridian Access Partners tulajdonosi struktúrája közvetlen kapcsolatot mutat Camilla Price testvérével.”
Camilla elsápadt.
„Ez nem igaz.”
„De igaz” – mondta Malcolm. „És ezt bankszámlák, cégnyilvántartások és elektronikus számlázási adatok támasztják alá.”
Julian a fejét rázta.
„Ez csak egy félreértés.”
A jogtanácsos ránézett.
„A vizsgálat még nem zárult le.”
Ekkor Julian hirtelen felém fordult.
„Nora, kérlek.”
Ez volt az első alkalom kilenc év alatt, hogy így mondta a nevemet.
Nem parancsolva.
Nem lekezelően.
Hanem kérlelve.
És ettől valami végleg eltört bennem.
Nem a házasságunk.
Az már hónapokkal korábban eltört.
Hanem az a részem, amely még mindig azt hitte, hogy egyszer visszakaphatom azt a férfit, akibe annak idején beleszerettem.
Julian közelebb lépett.
„Beszéljük meg otthon.”
„Nincs több otthon.”
A szeme kitágult.
„Mit mondasz?”
„Holnaptól külön élünk.”
A teremben újabb csend támadt.
Camilla rám nézett.
„Nora, én…”
Felemeltem a kezem.
„Ne.”
A nő elhallgatott.
„Nem akarom hallani, hogy szeretted. Nem akarom hallani, hogy Julian azt mondta, a házasságunk már véget ért. És azt sem akarom hallani, hogy az a pénz csak üzleti költség volt.”
Camilla szeme megtelt könnyel.
„Nem tudtam, hogy te vagy a tulajdonos.”
Keserűen elmosolyodtam.
„Ez volt az egyetlen dolog, amit sajnáltál?”
Nem válaszolt.
A biztonsági őrök ekkor Julian mellé léptek.
Ő azonban nem mozdult.
„Nora, ezt nem teheted velem.”
„Én?”
Lenéztem a kezére.
Arra a kézre, amely néhány perccel korábban meglökött.
„Te már megtetted velem.”
Aznap éjjel nem mentem haza.
A Halcyon Hotel egyik csendes tárgyalójában ültem Malcolm, a jogi csapat és a Northstar vezetői mellett.
A vállam lüktetett.
Az orvos szerint nem tört el, de erős zúzódást szenvedett.
A jeges borogatás mellett egy másik fájdalom is ott ült bennem.
Kilenc évnyi emlék.
A közös ház.
Az esküvői fotók.
Julian első kávéja, amit nekem hozott.
Az a vasárnap, amikor anyám halála után egész nap mellettem maradt.
Hogyan tudott ugyanaz az ember ilyen messzire jutni?
Malcolm becsukta a mappát.
„Nora, van még valami.”
Ránéztem.
„Mi?”
„A vizsgálat során egy másik dokumentum is előkerült.”
Elém csúsztatott egyetlen lapot.
A férjem aláírása szerepelt rajta.
Elolvastam.
A szívem kihagyott egy ütemet.
„Ez lehetetlen.”
A dokumentum egy olyan szerződés volt, amelyben Julian hat hónappal korábban megpróbálta megszerezni az Aurelia egyik kulcsfontosságú leányvállalatának kisebbségi részesedését egy magánbefektetési társaságon keresztül.
A vevő mögött azonban egy olyan személy állt, akit Julian gondosan elrejtett.
Saját maga.
Nemcsak a vállalati pénzeket használta fel.
Titokban megpróbálta megszerezni azokat az eszközöket is, amelyekről tudta, hogy Aurelia pénzügyi válsága miatt jelentősen alulértékeltek.
Ha az igazgatótanács kinevezi őt elnöknek, az első dolga lett volna átszervezni a vállalatot.
És bizonyos vagyontárgyakat azokhoz a társaságokhoz irányítani, amelyek felett ő rendelkezett.
Azt hittem, már mindent tudok.
Tévedtem.
„Miért nem derült ez ki korábban?” – kérdeztem.
A jogtanácsos válaszolt.
„Mert több céget közbeiktattak.”
Malcolm rám nézett.
„És van még egy probléma.”
„Mi?”
„A szerződés szerint Julian nem egyedül dolgozott.”
Hajnali kettőkor kaptam meg a nevet.
Daniel Vance.
Julian öccse.
A férfi, akiről Julian azt mondta, csak egy sikertelen üzletember, akinek állandóan pénzügyi segítségre van szüksége.
Daniel.
Aki éveken át vacsorázott velünk.
Aki mindig kedves volt hozzám.
Aki egyszer azt mondta:
„Nora, Juliannek nagy szerencséje van veled.”
Most pedig kiderült, hogy ő volt az egyik közvetítő.
Felvettem a telefont.
Julian számát már nem akartam hívni.
Danielét tárcsáztam.
Három csörgés után felvette.
„Nora?”
„Tudom.”
Hosszú csend.
„Mit tudsz?”
„Mindent.”
„Nem érted az egészet.”
„Akkor magyarázd el.”
Hallottam, ahogy nagyot lélegzik.
„Julian nem akarta tönkretenni Aureliát.”
„Hanem?”
„Meg akarta menteni.”
Felnevettem.
„Az emberek mindig ezt mondják, mielőtt kiderül, mennyi pénzt akartak keresni.”
„Nora, várj.”
„Nem.”
„Van valami, amit Julian sem tud.”
Megdermedtem.
„Mit?”
Daniel hangja lehalkult.
„A Meridian Access Partners nem Camilla testvérének ötlete volt.”
„Hanem?”
„Az enyém.”
A kezem megállt a levegőben.
„Mi?”
„Én hoztam létre a céget.”
Másnap reggel Julian ügyvédje keresett.
Azt mondta, a férjem hajlandó lemondani minden vállalati pozíciójáról, ha cserébe én nem indítok ellene személyes pert.
Nem válaszoltam azonnal.
Aztán megkérdeztem:
„És a gyémántfülbevalók?”
Az ügyvéd hallgatott.
„Kérem vissza őket.”
Egy órával később megérkeztek.
Egy kis fekete dobozban.
A kilenc évvel korábbi ajándék.
Kinyitottam.






