1. fejezet: KARÁCSONY A HÁZAMBAN

Az első, amit láttam, egy karácsonyfa volt beragva a kabinom ablakán.

Én még nem tettem fel egyet.

Majdnem négy évig nem állítottam fel sehol karácsonyfát.

Nem Robert halála óta.

A Subarum volánja mögé ültem, a motor működött, és a szélvédőn át bámultam, ahogy a hó átszűrődik a fényszórókon.

A kunyhó ott állt, ahol mindig volt, félúton egy erdős Blue Ridge lejtőn, cédrusfa szegélyezett sötét a fehér talajon, kémény füstölt a decemberi égboltba.

Csak nem úgy nézett ki, mint az én kabinom.

Meleg, arany fények töltötték be minden alsó ablakot.

Koszorú lógott a bejárati ajtón.

Színes izzók tekerték a verandás korlátaira.

Valaki még Robert régi fa rénszarvasát is az udvarra tette.

Most a fa rénszarvasom.

Nem láttam őket karácsony óta, mielőtt megbetegedett.

Néhány másodpercig azt hittem, rossz házba vezettem.

Aztán megláttam a kőkéményt, amit Roberttel egy nyomorult augusztusban töltöttünk azzal, hogy megjavítsuk magunkat, mert ragaszkodott hozzá, hogy tökéletesen alkalmasak vagyunk a kőművességre.

Láttam azt a ferde tornácoszlopot, amit mindig is cserélni akartunk.

Láttam a 142-es réz számot a postaládán.

Az én házam.

Karácsonyi díszeimet.

Nem az én karácsonyem.

Leállítottam a motort.

Ekkor vettem észre az autókat.

Hat belőlük.

Nem ismerős.

Egy fehér Lexus.

Egy fekete SUV.

Egy ezüst Honda.

Egy pickup Tennessee rendszámmal.

Két további autó zsúfolt a kavicsos kanyargó mentén.

A szívem gyorsabban kezdett verni, de nem félelemtől.

Még nem.

Először a zavar jött.

Talán Michael Reynolds hozott embereket, hogy megvizsgálják az ingatlant.

De Michael volt az ingatlankezelő, akit csak három héttel korábban vettem fel, miután végül úgy döntöttem, készen állok kibérelni a kunyhót, ahelyett, hogy az év nagy részében üresen hagynám.

Tudta, hogy aznap délután jönök.

Tudta, hogy az ellenőrzésünk csak december huszonhatodikára van ütemezve.

És Michael nem hat autóval utazott.

Kiléptem.

Hideg levegő csapott le az arcomra.

Valahol a kunyhóban az emberek nevettek.

Én is hallottam zenét.

Karácsonyi zene.

Bing Crosby.

Robert kedvence.

Az autóm mellett álltam, miközben idegenek nevetnek a hegyi házban, amit a férjemmel huszonkét éve birtokoltunk.

Aztán hallottam, hogy valaki kiabál: “Larry, ne edd meg az összes garnélát!”

Még több nevetés.

Ismertem azt a hangot.

Brenda Collins.

A menyem, Sarah anyja.

A verandához sétáltam.

Minden lépésnél újabb részlet jelent meg.

Két szán támaszkodott a ház oldalának.

Csizmanyomok borították a verandát.

Egy műanyag doboz tűzifával volt az ajtó mellett, bár Robert régi tartója kevesebb mint hat lábnyira volt.

Az első ablakon keresztül becsomagolt ajándékokat láttam a fa alatt.

Az én fám.

Ez volt a hét láb magas mesterséges Douglasfenyő, amit Robert és én vettünk, miután a valódi fa 2013 karácsony reggele előtt levetette a tűi felét.

Valaki díszítette a díszünkkel.

Láttam azt a kis kerámia, amit Robert vett nekem a huszonötödik évfordulónkon.

A fa vonat, amit Jason nyolcéves korában festett meg.

Az ezüst csengő az első karácsonyunkból, miután megvettük a kunyhót.

A kezem a kabátzsebemben lévő kulcshoz ment.

De mielőtt használtam volna, kipróbáltam az ajtót.

Feloldva.

Persze, hogy az volt.

Kinyitottam.

Meleg levegő, fahéj, sült hús, parfüm, fenyőillatú gyertyák és hangok áradtak rám.

Egy furcsa pillanatra senki sem vette észre.

Legalább tíz ember volt a nappalimban.

Egy nő, akit homályosan ismertem Brenda nővérének, állt a kandalló mellett, kezében egy tányérral.

Két tinédzser feküdt a szőnyegen kártyázva.

Egy ősz hajú férfi, akit még sosem láttam, Robert gyapjútakarója alatt aludt.

Valaki elmozdította a dohányzóasztalt, hogy helyet adjon összecsukható székeknek.

Valaki más akasztott fel a kandallómra.

Aztán Brenda felnézett.

Ő a székemben ült.

Nem csak egy szék, ami épp nekem volt.

A székem.

A kék szárnyhátvéd, amit Robert vett a hátműtétem után, mert két hétvégén bútorboltokat látogatott, míg végül talált egyet, amiben fájdalom nélkül tudok ülni.

Brenda összegömbölyödve volt, cipője nélkül, egy pohár vörösborral az egyik kezében.

“Lezárod az ajtót,” mondta valaki mögöttem.

Automatikusan beléptem mélyebbre.

Aztán megláttam Larryt.

Brenda férje Robert barna bőrkanapéján feküdt, egyik bokáját a másikon keresztbe téve, focit nézve a hangerő hangerővel.

Rám nézett.

Az arckifejezése megváltozott.

Brendáé nem.

Egyszer pislogott.

Aztán összevonta a szemöldökét.

“Diane?”

A szoba lassan elcsendesedett.

“Mit keresel itt?”

Pontosan emlékszem a kérdésre, mert néhány másodpercig tényleg azt hittem, félreértettem őt.

Hátranéztem.

Az ajtómnál.

A rézkulcs még mindig az ujjaim között van.

Aztán vissza rá.

“Mit keresek itt?”

Brenda kínos nevetést hallatszott.

Letette a poharát.

“Nos, úgy értem—nem számítottunk rátok.”

“Nyilvánvalóan.”

Valaki lehalkította a zenét.

Egy kislány a fa mellett abbahagyta az ajándék rázását.

Brenda felállt, és simította a zöld pulóverét.

“Sarah nem mondta el neked?”

“Mit mondasz meg?”

“Újévig itt maradunk.”

Ő lazán mondta.

Mintha azt mondaná, holnap havat eshet.

A lépcső felé néztem.

Öt bőrönd állt mellettük.

Legalább ötöt.

Két további táska pihent a folyosó közelében.

Valaki családi fotókat helyezett el a zongorám tetejére, elfedve a bekeretezett képet, amelyen Robert és én Jason esküvőjén látunk.

Visszafordultam Brendához.

“Hogyan jutottál be?”

Az arca összeszorult.

“Sarah adta meg a kódot.”

A szavak egy pillanatra tartottak, mire megnyugodtak.

A sárszomó ajtaja mellett volt egy billentyűzet.