– Van hová menned? – kérdezte Jason.

A kérdés szinte nevetséges volt.

Néhány másodpercig csak néztem őt. Aztán lenéztem a bőröndömre.

– Igen.

Jason felvonta a szemöldökét.

– Hová?

Elmosolyodtam.

– Haza.

Brooke kissé zavartan nézett rám.

– Nora…

– Ne aggódj – vágtam közbe. – Nem fogom elrontani a napotokat.

Jason arca ellágyult. Talán azt hitte, végre megértettem a helyzetet.

Azt hitte, elvesztettem mindent.

Fogalma sem volt róla, mennyire téved.


A házunkkal szemben álló épületet Jason mindig is különösnek tartotta.

Nem egyszerű ház volt.

A hatalmas, fekete vaskapu mögött egy hosszú, kavicsos felhajtó vezetett egy háromszintes, fehér kőből épült kúriához. Az ablakokat ősszel aranyszínű levelek keretezték, a kertben pedig olyan öreg tölgyfák álltak, hogy a törzsük szélesebb volt egy embernél.

Az ingatlan évek óta üresnek tűnt.

Legalábbis Jason szerint.

– Vajon kié? – kérdezte egyszer egy vacsorán.

Én csak annyit feleltem:

– Egy családé.

– Melyiké?

– Nem tudom.

Hazudtam.

Tudtam.

Nagyon is tudtam.

Mert a ház az én nevemen volt.


Nem aznap vettem.

Valójában a ház már azelőtt a családom tulajdonában állt, hogy Jasonnel egyáltalán találkoztam volna.

A nagyapám, Edward Whitmore, építési vállalkozó volt. Több ingatlant vásárolt Connecticutban még akkor, amikor a környék értéke töredéke volt a mainak.

A túloldali kúria volt az egyik legfontosabb befektetése.

Amikor meghalt, a vagyona több örökös között oszlott meg.

A házat azonban nem a családom többi tagja kapta.

Hanem én.

Egy feltétellel.

Soha nem adhattam el a nagyapám engedélye nélkül.

Akkoriban huszonkilenc éves voltam, és még nem ismertem Jasont.

Nem érdekelt a ház.

Ezért hagytam üresen.

Később, amikor Jason megkérte a kezem, az ügyvédem azt tanácsolta, hogy a ház maradjon teljesen külön az ingatlanvagyonomtól és a házasságomtól.

Jason pedig éppen ezt akarta.

Azt hitte, a prenup megvédi őt.

Nem tudta, hogy engem is megvéd.


Jason még mindig a felhajtón állt.

– Nora, komolyan kérdeztem. Van hová menned?

– Igen.

– Egy baráthoz?

– Nem.

– Hotel?

– Nem.

– Akkor hová?

Most már Brooke is figyelt.

Nem válaszoltam.

Ehelyett felvettem a bőröndömet.

– Sok szerencsét, Jason.

Megfordultam, és elindultam az utcán.

Hallottam, hogy Brooke halkan megkérdezi:

– Hová megy?

Jason azt felelte:

– Nem tudom.

Aztán pár lépés után megálltam.

Nem azért, mert meggondoltam magam.

Hanem mert elérkezett az idő.

A túloldali fekete vaskapu előtt álltam.

Jason háza mögöttem.

Az én házam előttem.

Elővettem a kulcsot.

A kapu hangtalanul kinyílt.

Jason hangja a hátam mögül érkezett.

– Nora?

Nem fordultam meg.

Beléptem.

A kapu lassan bezáródott mögöttem.


A következő pillanatban Brooke hangját hallottam.

– Mi a franc?

Jason nem válaszolt.

Talán ő sem értette.

Aztán a kocsi motorja elhallgatott.

Brooke kiszállt.

– Jason, mit csinál?

– Nem tudom.

– Az a nő…

– Nora.

– Igen. Nora.

Pár másodpercnyi csend.

– Miért van kulcsa ahhoz a házhoz?

Megálltam a lépcső tetején.

Nem hallottam Jason válaszát.

Mert nem volt.


Az ajtó előtt egy idős férfi állt.

Henry Collins volt, a család ügyvédje.

Mellette két nő és egy biztonsági őr várakozott.

Henry rám mosolygott.

– Mrs. Whitmore.

– Köszönöm, hogy itt van.

– A nagyapja azt mondta, egyszer majd szüksége lesz erre a napra.

Elmosolyodtam.

– Reméltem, hogy tévedett.

Henry tekintete a kapu felé siklott.

– Úgy tűnik, nem tévedett.

– Nem.

Aztán elővettem a telefonom.

Az egyetlen üzenetet, amit aznap reggel még nem küldtem el, most megírtam.

Jasonnek.

„Ne aggódj miattam. Megoldottam a lakhatásomat.”

Néhány másodpercen belül megjelent a válasz.

„Hol vagy?”

Ránéztem az ablakon keresztül.

A túloldalon Jason még mindig az utcán állt.

Brooke mellette.

Megnyomtam a küldés gombot.

„Pont ott, ahol mindig is lennem kellett volna.”


Jason még akkor sem értette.

Egészen addig, amíg Henry ki nem lépett a kapuhoz.

Jason odasietett hozzá.

– Ki maga?

Henry nyugodtan válaszolt:

– Henry Collins. A Whitmore Estate ügyvédje.

Jason arca megváltozott.

– Whitmore?

– Igen.

– Mi köze ennek Norához?

Henry rám nézett.

Aztán vissza Jasonre.

– Az ingatlan Nora Whitmore kizárólagos tulajdona.

Brooke szája kissé szétnyílt.

Jason csak bámult.

– Ez lehetetlen.

Henry elővett egy iratot.

– Az ingatlan-nyilvántartás szerint nem.

Jason közelebb lépett.

– Mikor vette meg?

– Nem vette meg – felelte Henry. – Örökölte.

Jason lassan hátralépett.

Mintha hirtelen nem ugyanazt az utcát látná.

– Mióta?

Henry egy pillanatig hallgatott.

– Három évvel azelőtt, hogy maguk összeházasodtak.


Aznap este Jason még egyszer felhívott.

Nem vettem fel.

Aztán üzenetet küldött.

„Beszélnünk kell.”

Tíz perc múlva újabb üzenet.

„Nem tudtam erről.”

Majd:

„Miért nem mondtad el?”

Erre már válaszoltam.

„Miért kellett volna?”

Három pont jelent meg.

Eltűnt.

Megjelent.

Eltűnt.

Végül:

„Mert a feleségem voltál.”

Elmosolyodtam.

„És te azt hitted, hogy én a feleségeddel járó összes vagyonomat is rád hagyom.”

Nem válaszolt.


Másnap reggel azonban Henry egy újabb dossziét tett elém.

– Van még valami.

– Mi?

– A válási egyezség.

Felnéztem.

– Mi van vele?

Henry kinyitotta a mappát.