– Van hová menned? – kérdezte Jason.
A kérdés szinte nevetséges volt.
Néhány másodpercig csak néztem őt. Aztán lenéztem a bőröndömre.
– Igen.
Jason felvonta a szemöldökét.
– Hová?
Elmosolyodtam.
– Haza.
Brooke kissé zavartan nézett rám.
– Nora…
– Ne aggódj – vágtam közbe. – Nem fogom elrontani a napotokat.
Jason arca ellágyult. Talán azt hitte, végre megértettem a helyzetet.
Azt hitte, elvesztettem mindent.
Fogalma sem volt róla, mennyire téved.
A házunkkal szemben álló épületet Jason mindig is különösnek tartotta.
Nem egyszerű ház volt.
A hatalmas, fekete vaskapu mögött egy hosszú, kavicsos felhajtó vezetett egy háromszintes, fehér kőből épült kúriához. Az ablakokat ősszel aranyszínű levelek keretezték, a kertben pedig olyan öreg tölgyfák álltak, hogy a törzsük szélesebb volt egy embernél.
Az ingatlan évek óta üresnek tűnt.
Legalábbis Jason szerint.
– Vajon kié? – kérdezte egyszer egy vacsorán.
Én csak annyit feleltem:
– Egy családé.
– Melyiké?
– Nem tudom.
Hazudtam.
Tudtam.
Nagyon is tudtam.
Mert a ház az én nevemen volt.
Nem aznap vettem.
Valójában a ház már azelőtt a családom tulajdonában állt, hogy Jasonnel egyáltalán találkoztam volna.
A nagyapám, Edward Whitmore, építési vállalkozó volt. Több ingatlant vásárolt Connecticutban még akkor, amikor a környék értéke töredéke volt a mainak.
A túloldali kúria volt az egyik legfontosabb befektetése.
Amikor meghalt, a vagyona több örökös között oszlott meg.
A házat azonban nem a családom többi tagja kapta.
Hanem én.
Egy feltétellel.
Soha nem adhattam el a nagyapám engedélye nélkül.
Akkoriban huszonkilenc éves voltam, és még nem ismertem Jasont.
Nem érdekelt a ház.
Ezért hagytam üresen.
Később, amikor Jason megkérte a kezem, az ügyvédem azt tanácsolta, hogy a ház maradjon teljesen külön az ingatlanvagyonomtól és a házasságomtól.
Jason pedig éppen ezt akarta.
Azt hitte, a prenup megvédi őt.
Nem tudta, hogy engem is megvéd.
Jason még mindig a felhajtón állt.
– Nora, komolyan kérdeztem. Van hová menned?
– Igen.
– Egy baráthoz?
– Nem.
– Hotel?
– Nem.
– Akkor hová?
Most már Brooke is figyelt.
Nem válaszoltam.
Ehelyett felvettem a bőröndömet.
– Sok szerencsét, Jason.
Megfordultam, és elindultam az utcán.
Hallottam, hogy Brooke halkan megkérdezi:
– Hová megy?
Jason azt felelte:
– Nem tudom.
Aztán pár lépés után megálltam.
Nem azért, mert meggondoltam magam.
Hanem mert elérkezett az idő.
A túloldali fekete vaskapu előtt álltam.
Jason háza mögöttem.
Az én házam előttem.
Elővettem a kulcsot.
A kapu hangtalanul kinyílt.
Jason hangja a hátam mögül érkezett.
– Nora?
Nem fordultam meg.
Beléptem.
A kapu lassan bezáródott mögöttem.
A következő pillanatban Brooke hangját hallottam.
– Mi a franc?
Jason nem válaszolt.
Talán ő sem értette.
Aztán a kocsi motorja elhallgatott.
Brooke kiszállt.
– Jason, mit csinál?
– Nem tudom.
– Az a nő…
– Nora.
– Igen. Nora.
Pár másodpercnyi csend.
– Miért van kulcsa ahhoz a házhoz?
Megálltam a lépcső tetején.
Nem hallottam Jason válaszát.
Mert nem volt.
Az ajtó előtt egy idős férfi állt.
Henry Collins volt, a család ügyvédje.
Mellette két nő és egy biztonsági őr várakozott.
Henry rám mosolygott.
– Mrs. Whitmore.
– Köszönöm, hogy itt van.
– A nagyapja azt mondta, egyszer majd szüksége lesz erre a napra.
Elmosolyodtam.
– Reméltem, hogy tévedett.
Henry tekintete a kapu felé siklott.
– Úgy tűnik, nem tévedett.
– Nem.
Aztán elővettem a telefonom.
Az egyetlen üzenetet, amit aznap reggel még nem küldtem el, most megírtam.
Jasonnek.
„Ne aggódj miattam. Megoldottam a lakhatásomat.”
Néhány másodpercen belül megjelent a válasz.
„Hol vagy?”
Ránéztem az ablakon keresztül.
A túloldalon Jason még mindig az utcán állt.
Brooke mellette.
Megnyomtam a küldés gombot.
„Pont ott, ahol mindig is lennem kellett volna.”
Jason még akkor sem értette.
Egészen addig, amíg Henry ki nem lépett a kapuhoz.
Jason odasietett hozzá.
– Ki maga?
Henry nyugodtan válaszolt:
– Henry Collins. A Whitmore Estate ügyvédje.
Jason arca megváltozott.
– Whitmore?
– Igen.
– Mi köze ennek Norához?
Henry rám nézett.
Aztán vissza Jasonre.
– Az ingatlan Nora Whitmore kizárólagos tulajdona.
Brooke szája kissé szétnyílt.
Jason csak bámult.
– Ez lehetetlen.
Henry elővett egy iratot.
– Az ingatlan-nyilvántartás szerint nem.
Jason közelebb lépett.
– Mikor vette meg?
– Nem vette meg – felelte Henry. – Örökölte.
Jason lassan hátralépett.
Mintha hirtelen nem ugyanazt az utcát látná.
– Mióta?
Henry egy pillanatig hallgatott.
– Három évvel azelőtt, hogy maguk összeházasodtak.
Aznap este Jason még egyszer felhívott.
Nem vettem fel.
Aztán üzenetet küldött.
„Beszélnünk kell.”
Tíz perc múlva újabb üzenet.
„Nem tudtam erről.”
Majd:
„Miért nem mondtad el?”
Erre már válaszoltam.
„Miért kellett volna?”
Három pont jelent meg.
Eltűnt.
Megjelent.
Eltűnt.
Végül:
„Mert a feleségem voltál.”
Elmosolyodtam.
„És te azt hitted, hogy én a feleségeddel járó összes vagyonomat is rád hagyom.”
Nem válaszolt.
Másnap reggel azonban Henry egy újabb dossziét tett elém.
– Van még valami.
– Mi?
– A válási egyezség.
Felnéztem.
– Mi van vele?
Henry kinyitotta a mappát.






