Edith néhány másodpercig mozdulatlanul állt.
A szalonban olyan csend lett, hogy még a kandallóban pattogó fa hangját is tisztán lehetett hallani. A többi nő döbbenten nézett Calvin Wardra, mintha azt várnák, hogy a férfi elnevette magát, és kijelentse, hogy csak tréfált.
De Calvin nem nevetett.
A tekintete továbbra is Edithen maradt.
„Kövessen” – mondta egyszerűen.
Edith felnézett.
„Én?”
„Igen, maga.”
A nő körül több helyről halk, hitetlenkedő sóhaj hallatszott.
Edith érezte, hogy elpirul. Nem azért, mert örült a figyelemnek. Hanem mert egész életében azt tanulta, hogy ha egy gazdag vagy jóképű férfi ránéz egy olyan nőre, mint ő, annak biztosan oka van.
És az ok soha nem jó.
Calvin azonban már az ajtó felé indult.
Edith kénytelen volt követni.
A ház hátsó részében egy kisebb dolgozószobába vezette.
Amikor Calvin becsukta az ajtót, Edith végre meg merte emelni a tekintetét.
„Miért engem választott?”
Calvin az íróasztalának támaszkodott.
„Mert maga volt az egyetlen nő a szobában, aki nem próbált valaki másnak látszani.”
Edith keserűen elmosolyodott.
„Ez nem igazán bók.”
„Dehogynem.”
„Nem, Mr. Ward. Maga csak nem látja, amit mindenki más lát.”
Calvin arca komoly lett.
„És mit lát mindenki más?”
Edith egy pillanatig hallgatott.
„Egy kövér, szegény lányt, aki rossz helyen van.”
Calvin közelebb lépett.
„Én pedig egy nőt látok, aki úgy állt ott, mintha már előre eldöntötte volna, hogy senkinek sem kell.”
Edith szíve összeszorult.
Mert ez túl közel volt az igazsághoz.
Calvin azonban ekkor észrevett valamit.
A nő jobb csuklóján egy régi, ezüstszínű medál lógott.
„Honnan van az?”
Edith azonnal a kezével takarta el.
„Semmi különös.”
„Megkérdeztem, honnan van.”
„Az anyámé volt.”
Calvin tekintete megváltozott.
„Mi volt a neve?”
Edith lassan válaszolt.
„Eleanor Sayre.”
A férfi arca megfeszült.
Edith ezt észrevette.
„Ismerte?”
Calvin nem felelt azonnal.
Azután kinyitotta az íróasztal egyik fiókját, és elővett egy régi, megsárgult fényképet.
Edith kezébe adta.
A képen egy fiatal nő állt egy lovas férfi mellett.
Edith azonnal felismerte az anyját.
De a férfi nem Calvin volt.
A képen egy másik férfi állt mellette.
Calvin halkan megszólalt.
„Az apám.”
Edith elsápadt.
„Ez nem lehet.”
„De lehet.”
Calvin a fényképre mutatott.
„Eleanor Sayre és Thomas Ward évekkel ezelőtt ismerték egymást. Az apám soha nem beszélt róla nyilvánosan. De én megtaláltam ezt a képet a régi iratai között.”
Edith ujjai remegni kezdtek.
„Anyám azt mondta, hogy az apám meghalt, mielőtt megszülettem.”
Calvin hosszú ideig nézte.
„Talán nem az volt az egyetlen hazugság, amit elmondtak magának.”
Másnap reggel Edith még mindig a vendégszobában ült, amikor kopogtak az ajtón.
Calvin állt odakint.
A kezében egy levelet tartott.
„Ezt a nagyanyám hagyatékában találtam.”
Edith átvette.
A borítékon az anyja neve szerepelt.
A levél azonban nem Eleanor kézírásával készült.
Egyetlen mondat állt benne:
„Ha a lányom valaha megtudja az igazságot, ne engedd, hogy Wardék pénze elpusztítsa azt, amiért az anyja egész életében küzdött.”
Edith szeme megtelt könnyel.
„Mit jelent ez?”
Calvin megrázta a fejét.
„Még nem tudom.”
„Akkor miért mutatja meg nekem?”
„Mert maga is érintett.”
„Miben?”
Calvin a levél hátoldalára mutatott.
Ott egy név szerepelt.
Elias Sayre.
Edith apjának neve.
És alatta egy dátum.
Ugyanaz a nap, amikor Eleanor eltűnt a városból.
Aznap délután Edith elhatározta, hogy elhagyja a Ward-ranchot.
Nem akart pénzt.
Nem akart Calvin sajnálatát.
És főleg nem akart belekeveredni egy régi családi titokba.
Már a kapunál járt, amikor egy lovas vágtatott felé.
Calvin volt az.
„Edith!”
A nő megfordult.
„Nem maradhatok.”
„Miért?”
„Mert maga nem engem választott. Az anyámat választotta. A múltat választotta. És én nem akarok egy régi történet helyettesítő szereplője lenni.”
Calvin leszállt a lóról.
„Téved.”
„Miben?”
A férfi néhány lépéssel közelebb ment hozzá.
„Amikor először megláttam magát, semmit sem tudtam Eleanor Sayre-ről.”
Edith elhallgatott.
Calvin folytatta:
„Azt a nőt választottam, aki nem akart megfelelni nekem. Azt a nőt, aki nem próbált szebbnek, gazdagabbnak vagy érdekesebbnek látszani. Magát.”
Edith szemében könny csillant.
De ekkor lövés dördült a távolból.
A ló megijedt.
Calvin azonnal Edith elé lépett, és a földre rántotta.
A második lövés már sokkal közelebbről érkezett.
A férfi a földre szorította Edith vállát.
„Maradjon lent!”
A fák között egy fekete ruhás alak tűnt fel.
Calvin előrántotta a revolverét.
Az idegen azonban már futott.
Amikor eltűnt az erdőben, Calvin visszament Edithhez.
A nő remegve nézett rá.
„Ki volt az?”
Calvin felállt, és a távolodó alakot figyelte.
„Valaki, aki nem akarja, hogy megtudjuk, ki volt az apja.”
Edith ekkor lenézett a földre.
A lövész menekülés közben elejtett valamit.
Egy régi aranygyűrűt.
Edith lehajolt érte.
A gyűrű belsejébe egyetlen betű volt vésve:
W.
Calvin meglátta.
És az arcáról egy pillanat alatt eltűnt minden szín.
„Edith…”
A nő ránézett.
„Mi az?”
Calvin nem válaszolt.
Mert felismerte a gyűrűt.
Az apja viselte.
És ha a gyűrű valóban Thomas Wardé volt, akkor az azt jelentette, hogy Calvin apja nemcsak ismerte Eleanor Sayre-t.
Hanem hazudott mindenkinek arról, mi történt azon az éjszakán, amikor Edith megszületett.
És talán Edith egész életében rossz családot nevezett a sajátjának.






