Richard hangja komolyabbá vált a telefonban.

– Eleanor, van egy másik számla is, amelyet a férje halála előtt nyitottak.

Megszorítottam a telefont.

– Milyen számla?

– Egy befektetési számla. Az eredeti dokumentumok szerint a számlát kizárólag ön és a férje kezelhette volna. De az elmúlt tizennyolc hónapban több olyan tranzakció történt, amelyekhez ön nem adott engedélyt.

A szívem kihagyott egy ütemet.

– Mennyiről beszélünk?

Richard néhány másodpercig hallgatott.

– Körülbelül kétszázhúszezer dollárról.

Leültem a nappali kanapéjára.

Kétszázhúszezer.

A férjem és én harmincöt éven át dolgoztunk azért, hogy egy ilyen összegű megtakarítás biztonságot jelentsen a családunk számára.

– Biztos benne, hogy nem én utaltam át?

– Teljesen biztos vagyok abban, hogy nem ön személyesen engedélyezte ezeket a tranzakciókat. De van valami még érdekesebb.

– Mi?

– Az átutalásokhoz használt digitális hozzáférést valaki a házban lévő számítógépről aktiválta.

A kezemben megfagyott a telefon.

– Brandon?

Richard nem válaszolt azonnal.

– Ezt még nem tudjuk biztosan.

A következő mondat azonban még jobban megdöbbentett.

– De az egyik belépési azonosító Brandon nevéhez tartozik.

Behunytam a szemem.

Brandon.

Az én fiam.

Az a fiú, akit az apjával együtt egész életében próbáltunk támogatni.

A fiú, akinek házat vettem.

A fiú, akinek mindig azt mondtam, hogy egyszer majd ő viszi tovább a családi örökséget.

És most talán ő is része volt annak, amit felfedeztünk.

– Richard, szeretném tudni az igazat – mondtam végül. – Még akkor is, ha fájni fog.

– Pontosan ezért hívom önt. De mielőtt bárkit megvádolnánk, szeretném, ha minden bizonyítékot összegyűjtenénk.

– Rendben.

Letettük a telefont.

Néhány percig mozdulatlanul ültem.

A ház szokatlanul csendes volt.

Brooke már elment egy bőrönddel.

Brandon pedig az emeleten tartózkodott.

Felálltam, és felmentem hozzá.

Az ajtaja előtt megálltam.

Bekopogtam.

– Gyere be, anya.

Beléptem.

Brandon az ágy szélén ült. A kezében a telefonját tartotta, de amikor meglátott, azonnal letette.

– Richard hívott?

– Igen.

Láttam az arcán, hogy tudja, miről beszélek.

– A második számláról?

Megálltam.

– Honnan tudsz róla?

Brandon lehajtotta a fejét.

– Mert Brooke elmondta.

A szobában néma csend lett.

– Mit mondott?

– Azt, hogy az apád régi befektetési számlájáról pénzt vett fel.

– És te tudtál róla?

Brandon hosszú ideig nem válaszolt.

Ez a hallgatás mindennél többet mondott.

– Brandon.

Felemelte a tekintetét.

– Igen.

Úgy éreztem, mintha valaki kihúzta volna alólam a talajt.

– Mióta?

– Néhány hónapja.

– Mennyi pénzről tudtál?

– Nem tudtam a teljes összegről.

– De tudtál arról, hogy Brooke hozzáfér a pénzhez.

– Igen.

A szemembe könnyek szöktek.

Nem azért, mert kétszázhúszezer dollárról volt szó.

Hanem azért, mert a saját fiam hónapokon keresztül tudta, hogy valaki az apja örökségéhez nyúl.

És hallgatott.

– Miért, Brandon?

A hangom elcsuklott.

– Miért nem mondtad el?

Felállt.

– Mert féltem.

– Tőlem?

– Nem.

Megrázta a fejét.

– Brooke-tól.

Egy pillanatig csak néztem rá.

– Megfenyegetett?

– Nem úgy, ahogy gondolod.

– Akkor magyarázd el.

Brandon az ablakhoz sétált.

– Brooke hónapok óta egy saját üzletet akart indítani. Azt mondta, ha sikerül, mindent visszafizet. Azt mondta, csak átmenetileg van szüksége a pénzre.

– És te elhitted?

– Eleinte igen.

– És később?

Brandon lehunyta a szemét.

– Később már tudtam, hogy baj van.

– Akkor miért nem állítottad meg?

Nem válaszolt.

Ezúttal én értettem meg a csendet.

– Mert nem akartál konfliktust.

Brandon lassan bólintott.

– Igen.

Keserűen elmosolyodtam.

– Ezt már ismerem.

Rám nézett.

– Mit értesz ez alatt?

– Egész évben ugyanezt csináltad.

A hangom nyugodt maradt.

– Brooke parancsolgatott nekem, te pedig hallgattál, mert nem akartál konfliktust. Brooke elvette a pénzt, te pedig hallgattál, mert nem akartál konfliktust. Most pedig itt állunk, és egy egész családi örökséget kell megvédenünk attól, hogy darabokra hulljon.

Brandon szemében megjelent a szégyen.

– Anya, sajnálom.

– Tudom.

Megfordultam, hogy elinduljak.

– De a sajnálat már nem elég.

A folyosóra léptem.

Mielőtt becsuktam volna az ajtót, Brandon utánam szólt.

– Anya!

Megálltam.

– Van még valami.

Lassan visszafordultam.

– Mit?

Brandon arca elsápadt.

– Brooke nem egyedül csinálta.

A szívem újra hevesen dobogni kezdett.

– Mit mondasz?

– Van valaki, aki segített neki.

– Ki?

Brandon lenézett a padlóra.

– Egy férfi, akit Brooke még a házasságunk előtt ismert.

A levegő bennem rekedt.

– Ki az?

– Daniel Mercer.

A név semmit sem mondott nekem.

– Ki Daniel Mercer?

– Brooke régi üzleti partnere.

– És mit tud ő erről a pénzről?

Brandon rám nézett.

– Mindent.

Aznap délután Richard újra megérkezett a házhoz.

Most már nem egyetlen mappát hozott.

Hanem egy egész dobozt.

Letette az étkezőasztalra.

– Eleanor, mielőtt továbbmegyünk, tudnia kell valamit.

– Hallgatom.

Kinyitotta a dobozt.

– Megvizsgáltuk a banki átutalásokat, az elektronikus hozzáféréseket és a karbantartási számlákat.

Aztán előhúzott egy dokumentumot.

– A nyolcvanötezer dollár csak az egyik rész.

Egy másik papírt tett elém.

– További százhúszezer dollár egy közös befektetési számlára került.

A harmadik dokumentum következett.