Richard hangja komolyabbá vált a telefonban.
– Eleanor, van egy másik számla is, amelyet a férje halála előtt nyitottak.
Megszorítottam a telefont.
– Milyen számla?
– Egy befektetési számla. Az eredeti dokumentumok szerint a számlát kizárólag ön és a férje kezelhette volna. De az elmúlt tizennyolc hónapban több olyan tranzakció történt, amelyekhez ön nem adott engedélyt.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Mennyiről beszélünk?
Richard néhány másodpercig hallgatott.
– Körülbelül kétszázhúszezer dollárról.
Leültem a nappali kanapéjára.
Kétszázhúszezer.
A férjem és én harmincöt éven át dolgoztunk azért, hogy egy ilyen összegű megtakarítás biztonságot jelentsen a családunk számára.
– Biztos benne, hogy nem én utaltam át?
– Teljesen biztos vagyok abban, hogy nem ön személyesen engedélyezte ezeket a tranzakciókat. De van valami még érdekesebb.
– Mi?
– Az átutalásokhoz használt digitális hozzáférést valaki a házban lévő számítógépről aktiválta.
A kezemben megfagyott a telefon.
– Brandon?
Richard nem válaszolt azonnal.
– Ezt még nem tudjuk biztosan.
A következő mondat azonban még jobban megdöbbentett.
– De az egyik belépési azonosító Brandon nevéhez tartozik.
Behunytam a szemem.
Brandon.
Az én fiam.
Az a fiú, akit az apjával együtt egész életében próbáltunk támogatni.
A fiú, akinek házat vettem.
A fiú, akinek mindig azt mondtam, hogy egyszer majd ő viszi tovább a családi örökséget.
És most talán ő is része volt annak, amit felfedeztünk.
– Richard, szeretném tudni az igazat – mondtam végül. – Még akkor is, ha fájni fog.
– Pontosan ezért hívom önt. De mielőtt bárkit megvádolnánk, szeretném, ha minden bizonyítékot összegyűjtenénk.
– Rendben.
Letettük a telefont.
Néhány percig mozdulatlanul ültem.
A ház szokatlanul csendes volt.
Brooke már elment egy bőrönddel.
Brandon pedig az emeleten tartózkodott.
Felálltam, és felmentem hozzá.
Az ajtaja előtt megálltam.
Bekopogtam.
– Gyere be, anya.
Beléptem.
Brandon az ágy szélén ült. A kezében a telefonját tartotta, de amikor meglátott, azonnal letette.
– Richard hívott?
– Igen.
Láttam az arcán, hogy tudja, miről beszélek.
– A második számláról?
Megálltam.
– Honnan tudsz róla?
Brandon lehajtotta a fejét.
– Mert Brooke elmondta.
A szobában néma csend lett.
– Mit mondott?
– Azt, hogy az apád régi befektetési számlájáról pénzt vett fel.
– És te tudtál róla?
Brandon hosszú ideig nem válaszolt.
Ez a hallgatás mindennél többet mondott.
– Brandon.
Felemelte a tekintetét.
– Igen.
Úgy éreztem, mintha valaki kihúzta volna alólam a talajt.
– Mióta?
– Néhány hónapja.
– Mennyi pénzről tudtál?
– Nem tudtam a teljes összegről.
– De tudtál arról, hogy Brooke hozzáfér a pénzhez.
– Igen.
A szemembe könnyek szöktek.
Nem azért, mert kétszázhúszezer dollárról volt szó.
Hanem azért, mert a saját fiam hónapokon keresztül tudta, hogy valaki az apja örökségéhez nyúl.
És hallgatott.
– Miért, Brandon?
A hangom elcsuklott.
– Miért nem mondtad el?
Felállt.
– Mert féltem.
– Tőlem?
– Nem.
Megrázta a fejét.
– Brooke-tól.
Egy pillanatig csak néztem rá.
– Megfenyegetett?
– Nem úgy, ahogy gondolod.
– Akkor magyarázd el.
Brandon az ablakhoz sétált.
– Brooke hónapok óta egy saját üzletet akart indítani. Azt mondta, ha sikerül, mindent visszafizet. Azt mondta, csak átmenetileg van szüksége a pénzre.
– És te elhitted?
– Eleinte igen.
– És később?
Brandon lehunyta a szemét.
– Később már tudtam, hogy baj van.
– Akkor miért nem állítottad meg?
Nem válaszolt.
Ezúttal én értettem meg a csendet.
– Mert nem akartál konfliktust.
Brandon lassan bólintott.
– Igen.
Keserűen elmosolyodtam.
– Ezt már ismerem.
Rám nézett.
– Mit értesz ez alatt?
– Egész évben ugyanezt csináltad.
A hangom nyugodt maradt.
– Brooke parancsolgatott nekem, te pedig hallgattál, mert nem akartál konfliktust. Brooke elvette a pénzt, te pedig hallgattál, mert nem akartál konfliktust. Most pedig itt állunk, és egy egész családi örökséget kell megvédenünk attól, hogy darabokra hulljon.
Brandon szemében megjelent a szégyen.
– Anya, sajnálom.
– Tudom.
Megfordultam, hogy elinduljak.
– De a sajnálat már nem elég.
A folyosóra léptem.
Mielőtt becsuktam volna az ajtót, Brandon utánam szólt.
– Anya!
Megálltam.
– Van még valami.
Lassan visszafordultam.
– Mit?
Brandon arca elsápadt.
– Brooke nem egyedül csinálta.
A szívem újra hevesen dobogni kezdett.
– Mit mondasz?
– Van valaki, aki segített neki.
– Ki?
Brandon lenézett a padlóra.
– Egy férfi, akit Brooke még a házasságunk előtt ismert.
A levegő bennem rekedt.
– Ki az?
– Daniel Mercer.
A név semmit sem mondott nekem.
– Ki Daniel Mercer?
– Brooke régi üzleti partnere.
– És mit tud ő erről a pénzről?
Brandon rám nézett.
– Mindent.
Aznap délután Richard újra megérkezett a házhoz.
Most már nem egyetlen mappát hozott.
Hanem egy egész dobozt.
Letette az étkezőasztalra.
– Eleanor, mielőtt továbbmegyünk, tudnia kell valamit.
– Hallgatom.
Kinyitotta a dobozt.
– Megvizsgáltuk a banki átutalásokat, az elektronikus hozzáféréseket és a karbantartási számlákat.
Aztán előhúzott egy dokumentumot.
– A nyolcvanötezer dollár csak az egyik rész.
Egy másik papírt tett elém.
– További százhúszezer dollár egy közös befektetési számlára került.
A harmadik dokumentum következett.






