Ahogy a csengő ismerős csengője visszhangzott a lakásban, Arthur anyjára, Deborah-ra és a nővérére, Chloe-ra pillantott, akik mindketten takaróba burkolózva voltak a kanapén. A melegség még mindig nem volt el, és a lakás levegője olyan hidegnek tűnt, mint az esti feszültség. Arthur elméje zakatolt, gondolatai tele voltak Eleanor szavaival és azzal a hirtelen felismeréssel, hogy természetesnek vette a jelenlétét az életében.
Belépett a folyosóra, becsukta maga mögött az ajtót, hogy kizárja az azonnali panaszokat a hőmérsékletről. A telefonban átnézve megtalálta azt a dokumentumot, amit Eleanor éppen frissített. Ez egy közös lista volt minden feladatról, amit csendben kezelt: számlák, időpontok, még apró részletek is, mint például melyik villanykörtéket kell cserélni. Nem tudta nem észrevenni, hogy szinte minden feladat mellett hiányzik Eleanor neve, most már csak az övé váltotta fel.
Arthur megpróbált írni Eleanornak, de az üzenet nem küldődött el. Az a felismerés, hogy ezeket a felelősségeket a segítsége nélkül kell elintéznie, magányosabbá tette magát, mint gondolta. Ujjai a billentyűzet fölött lebegtek, bocsánatot akart kérni, hogy hívja vissza, de habozott, nem tudta, mit mondjon.
Bent az anyja folytatta a kritikáját, mintha semmi sem változott volna. Még mindig a saját világában volt beburkolózva, és a helyzetet ideiglenes kellemetlenségnek tekintette, nem fordulópontnak. Chloe még mindig a telefonján volt, nem sejtve az új terhet, amit Arthur épp most vett észre, hogy viselni fog.
“Arthur, mikor jön vissza Eleanor? Nem bírjuk így egész telet,” mondta Deborah, hangjában bosszúság csengett.
Arthur mélyen sóhajtott. “Nem tudom, anya. Lehet, hogy egyáltalán nem jön vissza, ha nem változnak a dolgok.”
Deborah szkeptikus pillantást vetett rá. “Ne légy drámai. Visszajön. Mindig így van. Ez csak egy veszekedés.”
De Arthur nem volt ebben olyan biztos. Visszagondolt az elmúlt három évre, felesége erőfeszítésére, hogy otthont teremtsen mindannyiuknak, miközben passzívan figyelte. Rájött, hogy a hallgatása bűnrészes volt, és passzivitása hagyta, hogy a helyzet eltorzuljon.
Túlterheltnek érezte magát, Arthur kilépett az erkélyre. A hideg levegő úgy csapott rá, mint egy éles emlékeztető Eleanor hiányára. Látta a város fényeit a távolban csillogni, és megdöbbent, mennyire másképp tűnt most minden. Ő volt az, aki mindig gondoskodott róla, hogy minden zökkenőmentesen, szinte láthatatlanul menjen, és most Scul könnyedén érezte minden apró feladat súlyát.
Arthur újra tárcsázta Eleanor számát, de egyenesen a hangpostára ment. Üzenetet hagyott, hangja elakadt a torkában. “Ellie, csak—szeretném elnézni, hogy sajnálom. Mindenért. Nem is sejtettem, mennyit teszel értünk. Szükségem van rád, és ígérem, hogy változni fognak a dolgok. Beszélhetünk, amikor készen állsz. Hiányzol.”
Miután letette a telefont, hosszú ideig állt az erkélyen, nézve, ahogy lassan hull a hó, minden pelyhe egyedi, mégis egy nagyobb, gyönyörű egész része. Most már megértette, hogy cselekednie kell, változtatnia kell, ha azt akarja, hogy Eleanor úgy érezze, a családjukhoz tartozik.
Arthur végül visszament a házba, eltökélve, hogy vállalja a felelősséget az életéért, amit ő és Eleanor együtt építettek. Leült a konyhaasztalhoz az Eleanor által frissített dokumentummal, és elkezdett telefonálni, emlékeztetőket állítani el, eltökélve, hogy megmutassa neki, hogy ő lehet az a partner, amire szüksége van.
De ez csak a kezdet volt. Tudta, hogy időbe telik, mire újra felépítik azt a bizalmat és kapcsolatot, ami valaha volt. Remélte, hogy megadja neki ezt az esélyt.
Ha többet szeretnél olvasni Eleanor és Arthur útjáról, maradj velünk a 3. részben. Ha érdekel, hogy mi történik ezután, hagyj hozzászólást a Facebook-bejegyzés alatt.






