Három év telt el azóta, hogy Camila – vagyis Valeria – visszakapta a múltját.

Azt hittem, történetünk végre lezárult.

Isabel megtalálta volna a nyugalmát, ha láthatta volna a lányát.

Valeria pedig végre tudta, honnan származik.

Én pedig betartottam az ígéretemet.

Legalábbis ezt gondoltam.

Egy novemberi délután azonban Camila váratlanul megjelent a könyvtárban.

Az arca sápadt volt.

A kezében egy régi, barna dobozt tartott.

Amikor megláttam, azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben.

– Rosa néni… beszélnünk kell.

Letettem a könyvet, amit éppen rendeztem.

– Mi történt, gyermekem?

Nem válaszolt rögtön.

Leült velem szemben, majd lassan az asztalra tette a dobozt.

– Ezt az örökbefogadó anyám adta nekem tegnap.

Meglepődtem.

– Beatriz?

Bólintott.

– Azt mondta, eddig nem volt bátorsága átadni.

A szívem összeszorult.

– Mi van benne?

Camila kinyitotta a dobozt.

Régi fényképek.

Egy kórházi karszalag.

Néhány megsárgult papír.

És egy apró, piros szalag.

Amikor megláttam a szalagot, hirtelen furcsa érzés fogott el.

Ismertem.

Nagyon is ismertem.

– Ezt… hol találta?

Camila rám nézett.

– Beatriz szerint azzal a kislánnyal együtt kapta, akit huszonhat évvel ezelőtt örökbe fogadott.

Reszkető kézzel vettem fel a szalagot.

Az emlékeim között kutattam.

És akkor eszembe jutott valami.

– Ez Valeria hajszalagja volt.

Camila arca megmerevedett.

– Biztos benne?

– Igen.

– Honnan?

Ránéztem.

– Én vettem neked.

A szemem megtelt könnyel.

– A hatodik születésnapod előtt néhány héttel.

Camila lehunyta a szemét.

– Akkor ez azt jelenti…

Nem hagytam, hogy befejezze.

– Azt jelenti, hogy Beatriz nemcsak egy gyermeket kapott.

Hanem valaki olyan tárgyait is, amelyeket az édesanyád adott neked.

Csend lett.

Camila lassan kivett egy újabb papírt.

– Rosa néni… ezt olvassa el.

A lap tetején egy név állt.

Julián Herrera.

Nem ismertem.

Legalábbis először nem.

A dokumentum egy régi gyermekvédelmi közvetítő nevét tartalmazta.

Camila azonban egy másik papírt is elővett.

Egy kézzel írt feljegyzést.

Csak néhány sor volt rajta.

„A gyermek átadását a piaci napon kell végrehajtani. Az anya ne tudja meg, hogy ki vitte el. A családnak azt kell mondani, hogy a gyermek meghalt vagy elhagyta a környéket.”

A kezem megdermedt.

– Ez nem lehet igaz…

Camila rám nézett.

– De igen.

A hangja remegett.

– Beatriz azt mondta, hogy ezt az iratot egy régi aktában találta.

– De miért volt nála?

– Mert valaki az örökbefogadási ügyintézés során odaadta neki.

Felálltam.

Az ablakhoz sétáltam.

Hirtelen minden, amit huszonhat éven keresztül gondoltam, bizonytalanná vált.

Azt hittük, Valeriát elrabolták.

De mi van, ha nem véletlenszerű ember vitte el?

Mi van, ha valaki előre megtervezte?

Camila ekkor egy újabb borítékot vett elő.

– Ez a legrosszabb.

– Mi van benne?

– Egy névlista.

Elém tette.

Öt név szerepelt rajta.

Az első Julián Herrera volt.

A második egy akkori gyermekvédelmi tisztviselő.

A harmadik egy ügyvéd.

A negyedik egy nő neve.

Marta Salcedo.

A név láttán összerándult a gyomrom.

– Őt ismerem.

Camila rám nézett.

– Honnan?

– Marta a faluban élt.

– És?

– Isabel egyik szomszédja volt.

Csend lett.

Éreztem, hogy valami nagyon sötét dolog bontakozik ki előttünk.

– Mit tudott róla?

Camila kérdezte.

– Nem sokat.

Elhallgattam.

Aztán eszembe jutott egy régi emlék.

A piaci nap.

A tömeg.

Isabel kétségbeesett kiáltásai.

És egy nő, aki akkoriban odalépett hozzám.

Marta.

Azt mondta:

– Rosa, ne reménykedj. Egy ilyen kisgyermeket nem lehet csak úgy megtalálni.

Akkor furcsának találtam.

Most azonban más jelentést kapott minden szava.

– Camila…

– Igen?

– Szerintem tudnunk kell, ki volt Marta Salcedo.

Másnap felkerestük a régi falut.

Santa Lucía del Monte szinte semmit sem változott.

Ugyanaz a templom.

Ugyanaz a tér.

És ugyanazok a régi házak.

Csak az emberek öregedtek meg.

Marta házában már nem lakott senki.

A szomszédja azonban emlékezett rá.

Egy idős férfi nyitott ajtót.

Amikor meghallotta a nevét, hosszú ideig hallgatott.

– Marta húsz éve halt meg.

– Tudja, hogy mivel foglalkozott?

Az idős férfi bólintott.

– Gyerekekkel dolgozott.

Camila megmerevedett.

– Milyen gyerekekkel?

– Olyanokkal, akiknek családot kerestek.

Egymásra néztünk.

A férfi folytatta:

– De volt valami furcsa.

– Mi?

– Sokszor olyan gyerekek érkeztek hozzá, akiknek a családja még élt.

Camila arca elsápadt.

– Tud másról?

Az öregember egy ideig habozott.

Aztán így szólt:

– Marta egyszer azt mondta, hogy az emberek nem mindig azt keresik, amit elveszítettek.

– Hanem?

– Azt, amit pénzért meg lehet venni.

A szavai után hosszú csend következett.

Már tudtuk, hogy Valeria eltűnése nem egyszerű emberrablás lehetett.

De még mindig nem tudtuk, ki állt mögötte.

A választ végül egy régi fénykép adta meg.

Aznap este Camila átnézte az összes dokumentumot.

Az egyik fénykép hátoldalán dátum szerepelt.

1998. július 14.

A képen négy ember állt egy régi iroda előtt.

Marta.

Julián.

Egy férfi, akit egyikünk sem ismert.

És…

Beatriz.

Camila kezéből kiesett a fénykép.

– Az anyám…

Nem tudtam megszólalni.

Másnap Beatrizhez mentünk.

Amikor meglátta a fényképet, összetört.

– Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap.

Camila könnyes szemmel nézett rá.