A történet folytatásaként megtartom Mercedes, Andrés, Camila, Clara, Ramón és a régi állomás szereplőit, de egy új rejtélyt építek köré: a rendszer modernizálása közben előkerül egy régi felvétel, amely azt bizonyítja, hogy Julián halála előtt még valami mást is megpróbált megvédeni.

Aznap este éppen bezárni készültem az állomás közösségi termét, amikor Clara utánam szólt.

—Mercedes, várj egy pillanatot!

Megfordultam.

A kezében egy régi, fekete fémdoboz volt.

Nem hasonlított arra a kék dobozra, amelyet Julián éveken át a garázsunkban őrzött.

Ez kisebb volt.

Rozsdás.

És a tetején egyetlen betű állt:

J. M.

A szívem egy pillanatra kihagyott.

—Hol találtad?

Clara nem válaszolt azonnal.

—A régi jelzőszoba padlója alatt.

Andrés, aki éppen a számítógépeket kapcsolta ki, odajött hozzánk.

—Anya, ne nyisd ki egyedül.

Clara lassan letette a dobozt az asztalra.

—Azt hiszem, ezt mindenképpen együtt kell meghallgatnunk.

—Meghallgatnunk?

—Igen.

Kinyitotta.

Odabent egy régi kazettás magnó, három hangkazetta és egy megsárgult boríték feküdt.

A borítékra Julián kézírásával csak ennyi volt írva:

„Ha a rendszer egyszer újra működni kezd, ezt hallgassátok meg.”

Éreztem, ahogy a kezem remegni kezd.

—Ez nem lehet — suttogtam.

Andrés rám nézett.

—Anya, apám ezt mikor írhatta?

—Nem tudom.

Clara bekapcsolta a magnót.

A készülék először csak recsegett.

Aztán egy férfihang töltötte be a szobát.

Tizenkét év után azonnal felismertem.

Julián volt.

—Ha ezt hallgatod, Mercedes, akkor valószínűleg már nem vagyok ott, hogy elmagyarázzam.

Behunytam a szemem.

A világ mintha hirtelen eltűnt volna körülöttem.

Csak az ő hangját hallottam.

—Nem azért készítettem ezt a felvételt, mert valami rosszat tettem. Hanem azért, mert tudom, hogy egyszer eljön az idő, amikor már nem én leszek az, aki vigyáz erre a helyre.

A hangja néhány másodpercre elhallgatott.

Majd folytatta:

—Van azonban valami, amit még Ramón sem tud.

Clara rám nézett.

Andrés pedig megmerevedett.

A felvétel folytatódott.

—Az 1991-es vihar után nemcsak a kommunikációs rendszert hoztuk létre. Találtunk valamit a régi vasúti alagútban.

A lélegzetem elakadt.

—Egy régi dokumentumcsomagot.

Julián hangja nyugodt volt.

—A csomagban több név szerepelt. Olyan emberek neve, akik évekkel korábban eltűntek a környékről. Egyesekről azt hitték, hogy elköltöztek. Másokról azt, hogy meghaltak.

Andrés rám nézett.

—Apa ezt soha nem említette.

—Nekem sem — válaszoltam.

A kazettán Julián folytatta:

—Akkor még nem értettem, miért őrizték ezeket a papírokat az állomáson. Csak annyit tudtam, hogy valaki nagyon szeretné, ha soha senki nem találná meg őket.

A felvétel hirtelen megszakadt.

Clara megpróbálta visszatekerni.

A szalag azonban csak kattogott.

—Van még két kazetta — mondta.

Az elsőn azonban már nem volt több.

A második kazettát helyeztük be.

Néhány másodperc múlva újra Julián hangját hallottuk.

—Ha valaki megtalálta ezt, akkor valószínűleg már tudja, hogy a régi állomás története nem ért véget azzal, hogy a vonatok megszűntek járni.

Megszorítottam az asztal szélét.

—Amit az 1991-es vihar után találtunk, sokkal fontosabb volt, mint akkor gondoltuk.

—De mi volt az? — kérdezte Andrés.

Mintha a kérdésünkre válaszolna, Julián kimondta:

—Egy lista.

Csend lett.

—Tizenkilenc névvel.

Clara lassan leült.

—Tizenkilenc?

—Igen — mondtam.

A hangfelvétel folytatódott.

—Tizenkilenc olyan ember neve szerepelt rajta, akikről azt hitték, hogy különböző időpontokban eltűntek. De a dokumentum szerint egyetlen szervezet kapcsolatban állt velük.

A következő mondat után Julián hosszú ideig hallgatott.

—Nem tudom, hogy azóta mi lett velük. És nem tudom, hogy minden, amit találtunk, igaz-e.

Majd halkabban hozzátette:

—Ezért soha nem beszéltem róla.

A kazetta itt ismét megszakadt.

Andrés felállt.

—Anya, ezt nem hagyhatjuk annyiban.

Én azonban csak a régi magnót néztem.

Tizenkét évig azt hittem, hogy Julián legnagyobb titka az volt, miért járt az állomásra.

Most rájöttem, hogy az csak a történet első fejezete volt.


Másnap reggel visszatértünk az állomásra.

Ramón már ott várt minket.

Amikor meglátta a fémdobozt, elsápadt.

—Hol találtátok?

Clara válaszolt:

—A jelzőszoba alatt.

Ramón egy pillanatig mozdulatlanul állt.

—Azt hittem, Julián megsemmisítette.

—Mit? — kérdeztem.

Az öreg férfi lassan leült.

—A dokumentumokat.

Andrés előrelépett.

—Te tudtál róluk?

Ramón lehajtotta a fejét.

—Csak egy részéről.

Ránéztem.

—Miért nem mondtad el nekem?

—Mert Julián megkért.

Éreztem, hogy a mellkasom összeszorul.

—Már megint egy titok.

Ramón szemében könnyek jelentek meg.

—Mercedes, hidd el, nem azért hallgattunk, mert nem bíztunk benned.

—Akkor miért?

—Mert féltünk.

A szobában csend lett.

Ramón végül elmesélte, amit tudott.

Az 1991-es vihar után, amikor a férfiak az állomás régi alagútját ellenőrizték, egy beomlott fal mögött egy fémdobozt találtak.

A dobozban régi vasúti iratok, fényképek és nevek voltak.

A dokumentumokból kiderült, hogy az állomás évekkel korábban nemcsak vasúti központként működött.

Egyes emberek titokban ott kaptak segítséget.

Olyan családok, akik veszélyben voltak.

Olyan munkások, akiknek nem volt hová menniük.

Olyan gyerekek, akiknek a szülei egyik napról a másikra eltűntek.

—Julián azt akarta, hogy kiderítsük, mi történt velük — mondta Ramón.

—És sikerült?

Az öreg férfi megrázta a fejét.

—Nem.

—Miért?

—Mert valaki megelőzött minket.


Aznap délután Andrés az egyik régi fényképet vizsgálta a számítógépen.

—Anya, gyere ide!

Odamentem.

A képernyőn egy 1992-ben készült fénykép volt.

Julián mellett három férfi állt.

Az egyik ismerősnek tűnt.

Nem tudtam, honnan.

Andrés kinagyította az arcát.

—Nézd meg a hátoldalon lévő nevet.

A fénykép hátulján ez állt:

„M. Salcedo.”

Megdermedtem.

—Salcedo?

—Ismered?

Nem tudtam azonnal válaszolni.

Aztán eszembe jutott.

—A régi polgármester.

Andrés bólintott.

—Pontosan.