Daniel úgy állt az ajtóban, mintha hirtelen elfelejtett volna levegőt venni.
Chloe arcáról eltűnt a mosoly.
Én pedig csak néztem a férfit, akivel tizenkét éve osztottam meg az életemet.
A tekintete először rám siklott, aztán Chloe-ra, majd vissza rám.
– Te… mit keresel itt? – kérdezte tőle rekedt hangon.
Chloe felállt.
– Téged vártalak. Meg akartalak lepni a Cabo-úttal. Miért nézel úgy rám?
Daniel nem válaszolt.
Én viszont végre megértettem valamit.
Nem az volt a meglepetés, hogy Chloe itt van.
Hanem az, hogy Daniel nem számított rá, hogy én is itt leszek.
– Daniel – mondtam halkan. –, azt hiszem, ideje bemutatnod a barátnődet.
Chloe összevonta a szemöldökét.
– Barátnőmet?
Daniel lehunyta a szemét.
– Chloe…
– Ne! – vágott közbe a lány. – Ne kezdj el most hazudozni! Hat hónapja azt mondod, hogy csak idő kérdése, és elválsz tőle.
Rám nézett.
– Maga tudta?
A kérdés nevetséges lett volna, ha nem lett volna annyira kegyetlen.
– Nem – feleltem. – Én azt hittem, a férjemnek van egy golfklubja, egy rendelője és egy üzleti problémája.
Chloe arca megváltozott.
– A férjed?
Daniel felé fordult.
– Te azt mondtad, hogy a feleséged alig van otthon!
– Chloe, kérlek…
– Azt mondtad, hogy el akarod hagyni!
– El foglak hagyni.
Daniel kimondta, de már nem volt benne erő.
Elmosolyodtam.
– Milyen érdekes. Ezt nekem is megígérted. Csak nekem azt mondtad, hogy a válás túl drága.
Csend lett.
Chloe lassan rám nézett.
– Maga… tényleg a felesége?
– Igen.
A lány elsápadt.
Aztán hirtelen felnevetett.
– Ez nem lehet igaz.
– De az.
– Daniel azt mondta, hogy a ház az övé.
– Nem az.
Daniel közbevágott.
– Ez most nem a megfelelő idő…
– Dehogynem – mondtam. – Pont most a megfelelő.
Odamentem a dolgozószobámhoz, kinyitottam a fiókot, és elővettem egy fekete irattartót.
Daniel tekintete azonnal megváltozott.
– Ne csináld.
– Mit?
– Ne hozd ide az üzleti dolgokat.
– Már nem üzleti dolgokról beszélünk.
Kinyitottam az első dokumentumot.
– A ház az én nevemen van.
A másodikat.
– A cégem az én nevemen van.
A harmadikat.
– A kocsidat pedig a cégem finanszírozta.
Chloe lassan Daniel felé fordult.
– Te azt mondtad, hogy te fizetsz mindent.
– Chloe…
– Azt mondtad, hogy sikeres orvos vagy!
Daniel hallgatott.
– Én pedig elhittem – suttogta.
– Nem az a legrosszabb, hogy hazudott neked – mondtam. – Hanem az, hogy nekem is.
Daniel rám nézett.
– Szeretlek.
Majdnem felnevettem.
Tizenkét év alatt sokszor mondta ezt.
De még soha nem hangzott ennyire üresnek.
– Nem – feleltem. – Te azt szereted, amit mellettem kaptál.
Aztán elővettem a telefonomat.
– És van még valami.
Daniel megmerevedett.
– Mit tettél?
– Semmit.
Megnyomtam a lejátszás gombot.
A szobában megszólalt Chloe hangja.
„Hiszen azt mondtad, a feleséged csak egy háziasszony.”
Daniel arca elfehéredett.
A következő mondat:
„A ház is a te neveden van.”
Majd az én hangom:
„A cégem. Nyolc év. Kétszáz alkalmazott.”
Csend.
Chloe rám nézett.
– Felvetted?
– Nem. A telefonom automatikusan rögzítette a biztonsági rendszerhez kapcsolt beszélgetést.
Ez nem volt teljesen igaz.
De Danielnek nem kellett tudnia, hogyan került hozzám a bizonyíték.
– Miért nem mondtad el neki? – kérdezte Chloe.
Ránéztem.
– Mert előbb tudni akartam, hogy mennyit hazudott.
Daniel hirtelen közelebb lépett.
– Beszéljük meg kettesben.
– Nem.
– Kérlek.
– Nem, Daniel.
A hangom nyugodt maradt.
– Tizenkét évig kettesben beszéltünk. Te pedig hat hónapig valaki mással éltél egy másik életet.
Chloe lehajolt a táskájáért.
– Én elmegyek.
Daniel utána nyúlt.
– Chloe!
A lány megfordult.
– Ne érj hozzám.
Majd rám nézett.
– Sajnálom.
Nem válaszoltam.
Chloe kisétált a házból.
Daniel még mindig az ajtóban állt.
– Most boldog vagy?
– Nem.
– Akkor mit akarsz?
Ránéztem.
– Az igazat.
– Mindent elmondtam.
– Nem.
Kinyitottam az irattartó utolsó rekeszét.
Egy bankszámlakivonat volt benne.
Daniel neve.
Az én cégemről átutalt pénzek.
Több százezer dollár.
És egy dátum.
Hat hónappal korábbi.
Pontosan akkor, amikor Chloe szerint kezdődött a kapcsolatuk.
– Ez mi? – kérdeztem.
Daniel nem szólt.
– Hová ment ez a pénz?
– Üzleti kiadás volt.
– Melyik üzlet?
Csend.
– Daniel.
A férfi lesütötte a szemét.
És akkor először láttam rajta valódi félelmet.
– Nem az én szeretőm volt az egyetlen dolog, amit elrejtettem előled – mondta.
A szívem összeszorult.
– Mit jelent ez?
Felemelte a tekintetét.
– A rendelőm nem egyszerűen veszteséges.
– Tudom.
– Nem.
Megrázta a fejét.
– Nem tudod.
A hangja remegett.
– Hat hónapja csőd közelében vagyok.
– És?
– Adósságom van.
– Mennyi?
Nem válaszolt.
– Mennyi, Daniel?
Végül kimondta.
– Kétmillió dollár.
Nem mozdultam.
– És miért az én pénzemet használtad?
– Mert azt hittem, idővel vissza tudom fizetni.
– És ha nem?
Daniel rám nézett.
– Akkor el kellett volna adnom a házat.
A szoba hirtelen teljesen elcsendesedett.
Most már értettem.






