Marissa még mindig az ajtóban állt, amikor a férfi újra megszólalt.

– Mutasd meg neki, mit vettünk, mielőtt a főbérlő ideér.

A mellette álló ezüsthajú férfi bólintott.

Két motoros azonnal előrelépett, és kinyitották a teherautó hátulját.

Marissa először egy új matracot látott.

Aztán egy emeletes ágyat.

Aztán egy kis íróasztalt, egy lámpát, egy kék hátizsákot, dobozokban ruhákat, cipőket és játékokat.

Tyler szeme elkerekedett.

– Anya… ez mind a miénk?

Marissa nem tudott válaszolni.

Az ezüsthajú férfi odanyújtotta neki a vastag borítékot.

– Ezt is magának adta.

Marissa remegő kézzel nyitotta ki.

Belül egy pénztári csekk volt.

Tízezer dollár.

– Nem – suttogta. – Ezt nem fogadhatom el.

A motoros közelebb lépett.

Most már Marissa felismerte a hangját.

– A nevem Gabriel Stone.

Egy pillanatra elhallgatott.

– És ha maga tegnapelőtt nem hajol le értem azon a benzinkúton, most valószínűleg nem állnék itt.

Marissa a férfi fején lévő kötésre nézett.

– Csak egy kis vizet és gyógyszert vettem.

Gabriel halványan elmosolyodott.

– Nem. Maga nyolc dollárt adott egy idegennek akkor, amikor a saját fiának sem volt mit ennie.

A mosolya eltűnt.

– Tudja, hány ember ment el mellettem?

Marissa nem válaszolt.

– Tizenhét.

A férfi a háta mögött álló motorosokra pillantott.

– Tizenhét ember látta, hogy ott fekszem. Maga volt az egyetlen, aki kiszállt az autóból.

Marissa lesütötte a szemét.

– Nem azért tettem, hogy bármit kapjak.

– Tudom.

Gabriel ekkor a ház felé nézett.

– Éppen ezért nem pénzt akarok magának adni.

Marissa összeráncolta a homlokát.

– Akkor mit?

– Lehetőséget.

Az ezüsthajú férfi elővett egy másik iratcsomót.

– A neve Arthur Bell. Én Gabriel családi ügyvédje vagyok.

Marissa értetlenül nézett rá.

– Családi ügyvéd?

Arthur egy pillanatig habozott.

– Gabriel Stone a Stone Riders nevű motorosklub vezetője. De a klub nem az, aminek az emberek gondolják.

A környék néhány lakója ekkor már közelebb merészkedett.

Marissa érezte, hogy mindenki őket figyeli.

Gabriel azonban nem törődött velük.

– Kamionsofőrök, szerelők, volt katonák, üzletemberek. Olyan férfiak, akik megtanulták, hogy az utcán az emberek először a ruhádat nézik, és csak utána az arcodat.

Aztán Marissára nézett.

– Maga fordítva csinálta.

Tyler óvatosan előrelépett.

– Uram…

Gabriel leguggolt hozzá.

– Tyler, igaz?

A fiú bólintott.

– Honnan tudja a nevem?

Gabriel elmosolyodott.

– Anyukád mondta a mentősöknek, amikor engem kórházba vittek.

Tyler a motorokra nézett.

– Ezek mind a barátai?

– Igen.

– Sok barátja van.

Gabriel felnevetett.

– Néha túl sok.

A feszültség egy pillanatra oldódott.

Aztán egy fekete SUV állt meg a ház előtt.

Marissa arca elsápadt.

A főbérlő volt.

Mr. Dalton kiszállt, kezében egy barna aktatáskával.

– Marissa! Már megint elmaradt a bérleti díj!

A motorosok lassan felé fordultak.

Dalton megtorpant.

– Mi a…

Gabriel felemelte a kezét.

– Ne.

A férfi odament a főbérlőhöz.

– Tudja, mennyivel tartozik neki?

Dalton nyelt egyet.

– Háromhavi lakbérrel.

– Pontosan mennyivel?

– Kétezer-négyszáz dollárral.

Gabriel elővette a pénztárcáját.

De Marissa azonnal közbelépett.

– Ne adja oda.

Gabriel ránézett.

– Miért?

– Mert nem akarom, hogy csak azért segítsen, mert sajnál.

A férfi tekintete megváltozott.

Mintha éppen erre a válaszra várt volna.

– Nem sajnálom magát, Marissa.

Közelebb hajolt.

– Tisztelem.

Arthur átnyújtott Daltonnak egy dokumentumot.

– Az ingatlan bérleti szerződését és a tartozást a mai napon rendeztük. De van egy feltétel.

Dalton zavartan nézte az iratot.

– Milyen feltétel?

– Hogy többé nem fenyegetheti ezt az asszonyt kilakoltatással azért, mert néhány napot késik.

– Ez az én házam!

Arthur nyugodtan válaszolt:

– Már nem.

Dalton arca elfehéredett.

Marissa Gabrielre nézett.

– Mit tett?

– Megvettem.

Csend lett.

– Tessék?

Gabriel a házra mutatott.

– Az előbb még a főbérlőé volt.

Majd Marissára nézett.

– Most már magáé.

Marissa úgy érezte, megszűnt alatta a talaj.

– Nem… ezt nem teheti.

– Már megtettem.

– Miért?

Gabriel nem válaszolt azonnal.

A tekintete komollyá vált.

– Mert amikor mindenki azt mondta, hogy hagyjanak ott engem, maga maradt.

Marissa szeme megtelt könnyel.

– Én csak azt tettem, amit bárki másnak is meg kellett volna tennie.

Gabriel megrázta a fejét.

– Nem.

A hangja halkabb lett.

– Pontosan ez a probléma.

Ekkor Arthur telefonja megszólalt.

A férfi ránézett a kijelzőre.

Az arca azonnal megváltozott.

– Gabriel.

– Mi történt?

Arthur félrehívta.

Marissa nem hallotta, mit mondott.

Csak azt látta, hogy Gabriel néhány másodperc múlva ökölbe szorítja a kezét.

– Biztos vagy benne?

Arthur bólintott.

– Igen.

Gabriel lassan Marissa felé fordult.

– Van valami, amit tudnia kell.

– Mi?

– A benzinkúti támadás nem véletlen volt.

Marissa megdermedt.

– Micsoda?

Gabriel hangja egészen halk lett.

– Aznap este nem egyszerűen kiraboltak. Valaki megpróbált megölni.

Tyler közelebb húzódott az anyjához.

Gabriel folytatta:

– És most megtudtuk, hogy valaki tudta, hol lakom.

Marissa arca elsápadt.

– De én csak egy idegen voltam.

Gabriel a szemébe nézett.

– Már nem.

A következő pillanatban egy motoros rohant oda hozzájuk.

– Gabriel!