Reggel 6:12-kor megszólalt a kaputelefon.
Nem a postás volt.
Nem is a szomszéd.
Amikor felvettem, egy hideg férfihang szólalt meg:
– Eleanor Vance?
– Igen.
– Itt Daniel Harris, a Szövetségi Nyomozó Irodától. Kérem, ne hagyja el a házat. Egy csapat úton van önhöz.
Letettem a telefont.
A nappali ablakához sétáltam, és néztem, ahogy az első fekete SUV begördül a hóval borított felhajtóra.
A kezem egy pillanatra megremegett.
Nem a félelemtől.
A megkönnyebbüléstől.
Hat hónapja vártam erre a reggelre.
Közben Arthur Boston Logan repülőterén már nem mosolygott.
Az első telefonhívás után még magabiztos volt.
A második után dühös.
A harmadik után pedig pánikba esett.
– Mi az, hogy zárolva van? – ordította a banki ügyintézővel.
Sienna néhány méterrel mögötte állt, és idegesen nézte a telefonját.
– Arthur, azt mondtad, minden el van intézve.
– El is volt!
– Akkor miért nem működik a kártyád?
Arthur nem válaszolt.
Újra megpróbálta a prémium bankkártyáját.
TRANZAKCIÓ ELUTASÍTVA.
Aztán a másikat.
SZÁMLA ZÁROLVA.
A harmadikat.
Ugyanez.
Sienna arca elsápadt.
– A karkötő…
Arthur lenézett a nő csuklójára.
A gyémántok még mindig ott csillogtak.
– Vedd le – mondta.
– Miért?
– VEDD LE!
Sienna lassan lecsatolta.
– Ez Eleanoré?
Arthur összeszorította az állkapcsát.
– Már nem számít.
Ebben a pillanatban két férfi lépett oda hozzájuk.
– Arthur Vance?
Arthur megdermedt.
– Igen.
– Daniel Harris, FBI.
A másik férfi felmutatta az igazolványát.
– Mr. Vance, ön ellen szövetségi pénzügyi bűncselekmények miatt nyomozás indult.
Arthur hátralépett.
– Ez félreértés.
– Valóban?
Daniel elővett egy mappát.
– Akkor talán elmagyarázza, miért utalt át több mint 4,8 millió dollárt egy Sienna Brooks testvéréhez köthető fedőcégnek.
Sienna felkapta a fejét.
– Mit mondott?
Arthur ránézett.
– Sienna, most ne.
– Azt mondtad, ez a pénz a közös vagyonunkból származik!
Arthur nem szólt.
A nő arca egyre fehérebb lett.
– Arthur… mennyi pénzről beszélnek?
– Fogd be.
– Mennyi?!
Daniel közbevágott.
– Ms. Brooks, ön is érintett lehet.
Sienna hátrált egy lépést.
Aztán levette a napszemüvegét.
– Én nem tudtam semmiről.
Arthur ekkor először nézett úgy rá, mintha idegen lenne.
– Ezt most komolyan mondod?
– Te mondtad, hogy minden rendben van!
– Te is kaptál pénzt!
– Ajándéknak hittem!
– Négy hónap alatt hatszázezer dollárt?
Sienna elhallgatott.
Daniel pedig csak ennyit mondott:
– Köszönöm. Ezt a beszélgetést később részletesen is rögzíteni fogjuk.
7:03-kor az FBI ügynökei beléptek a Vance-házba.
Én a lépcső alján vártam őket.
Daniel Harris odalépett hozzám.
– Mrs. Vance.
– Eleanor.
Bólintott.
– A házkutatási engedély érvényes. A pénzügyi nyomozók már dolgoznak a számlákon.
– És Arthur?
– Letartóztattuk a repülőtéren.
Nem mosolyogtam.
– Sienna?
– Őt is kihallgatjuk.
Egy pillanatra csend lett.
Aztán Daniel átnyújtott egy borítékot.
– Ezt tegnap este adta át az ügyvédje.
Kinyitottam.
Egyetlen dokumentum volt benne.
A Vance családi vagyonkezelő alap tulajdonosi nyilatkozata.
Az én nevem szerepelt rajta.
Daniel rám nézett.
– Arthur valószínűleg azt hitte, hogy az összes vagyont el tudja vinni.
– Igen.
– Nem tudta.
– Nem.
Daniel halványan elmosolyodott.
– Van még valami.
– Mi?
– Azt hiszem, ezt jobb, ha az ügyvédje mondja el.
Kilenc órakor megérkezett az ügyvédem, Margaret Collins.
A kezében egy vastag fekete dosszié volt.
Letette az asztalra.
– Eleanor, van egy probléma.
Felnéztem.
– Milyen probléma?
– Arthur nemcsak a pénzt akarta elvinni.
Kinyitotta a dossziét.
Az első oldalon egy régi adásvételi szerződés másolata volt.
– Tudta, hogy az apád halála után a Vance-házat nem örökölted közvetlenül. A vagyonkezelő alapba került.
– Tudom.
– De Arthur nem.
Megfordított egy oldalt.
– Hat hónappal ezelőtt megpróbálta megszerezni az alap irányítását.
A torkom összeszorult.
– Hogyan?
Margaret rám nézett.
– Hamis meghatalmazással.
Csend.
Aztán elővett egy másik dokumentumot.
– És itt jön a legrosszabb.
A papír alján egy név szerepelt.
Thomas Vance.
Arthur apja.
– Mi köze van ennek az apjának?
Margaret nem válaszolt azonnal.
– Thomas Vance nemcsak tudott a fiáról.
– Hanem?
– Ő finanszírozta az egészet.
Megdermedtem.
A szoba hirtelen túl csendes lett.
Tizenegy évig azt hittem, Arthur egyedül árult el.
Most rájöttem, hogy talán egy egész család dolgozott ellenem.
Margaret becsukta a dossziét.
– Eleanor…
– Igen?
– Van még egy név a dokumentumok között.
– Kié?
Az ügyvéd rám nézett.
– A tied.
– Az enyém?
– Igen.
– Miért?
Margaret lassan kimondta:
– Mert a hamisított szerződés alapján úgy tűnik, Arthur azt hitte, hogy te magad adtad át neki a vagyonod egy részét.
Felnevettem.
– De én soha nem írtam alá.
– Pontosan.
Margaret elővett egy USB-meghajtót.
– Ezért hat hónappal ezelőtt elküldtem egy másolatot egy igazságügyi szakértőnek.
– És mit talált?
Az ügyvédem rám nézett.
– A hamis aláírás nem Arthuré volt.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Akkor kié?
Margaret nem válaszolt.
Csak lassan az asztalra tette az utolsó fényképet.
A képen egy férfi állt Arthur apja mellett.
Ismertem.
Nagyon is jól ismertem.






