– Egy órája van elhagyni Mrs. Whitmore házát.
A vonal másik végén néhány másodpercig teljes csend honolt.
Aztán Nathan felnevetett.
Nem az a könnyed nevetés volt, amit régen ismertem. Hideg, hitetlen és veszélyesen nyugodt volt.
– Ez valami vicc? – kérdezte. – Grace a feleségem.
Az ügyvéd hátradőlt.
– Nem. Grace Whitmore az ingatlan kedvezményezett tulajdonosa. Ön pedig csak az alapkezelői megállapodás alapján használhatta az ingatlant. A mai napon ezt a jogosultságot visszavontuk.
Nathan elhallgatott.
Én közben az ablak előtt álltam, és Chicagó folyója fölött néztem a szürke reggelt.
Furcsa volt.
Még mindig féltem tőle.
De először életemben nem voltam kiszolgáltatva neki.
– És ha nem megyek? – kérdezte végül Nathan.
– Akkor a biztonsági igazgató rendőri segítséget kér. Emellett azonnal benyújtjuk a szükséges jogi kérelmeket.
Nathan hangja ekkor megváltozott.
– Hol van Grace?
Az ügyvéd rám nézett.
Nem válaszolt.
Én azonban odaléptem az asztalhoz.
– Nathan.
A vonal túlsó végén megfagyott a levegő.
– Grace…
– Ne aggódj. Nem tűntem el.
– Gyere haza.
Majdnem elmosolyodtam.
Még mindig úgy beszélt, mintha ő dönthetné el, hová tartozom.
– Ez már nem az otthonom – mondtam. – Ez az én házam.
Csend.
– Mit akarsz?
– Azt akarom, hogy először az életemben ne kelljen engedélyt kérnem azért, hogy szabad legyek.
Letettem a telefont.
Az ügyvéd nem mondott semmit.
Csak elővett egy újabb iratot.
– Van még valami, amit az édesapja rám bízott.
Megállt a kezemben a toll.
– Mi?
Az ügyvéd egy vékony, régi dossziét csúsztatott elém.
A borítóján ez állt:
WHITMORE–BLACKWELL VAGYONI MEGÁLLAPODÁS
– Apja tudta, hogy Nathan veszélyesen közel került az ön vagyonához – mondta. – Ezért a házasságuk előtt létrehozott egy második védelmi záradékot.
Kinyitottam a dossziét.
Az első oldalon egy mondat állt:
„Ha Grace-t valaha megfosztják a szabadságától, a Blackwell család által kezelt valamennyi Whitmore-vagyon automatikusan független ellenőrzés alá kerül.”
Megdermedtem.
– Mit jelent ez?
– Azt, hogy Nathan nemcsak a kastélyt veszíti el.
Az ügyvéd rám nézett.
– Azt is kockáztatja, hogy elveszíti az irányítást a családi befektetések jelentős része felett.
Ekkor megszólalt a telefonom.
Ismeretlen szám.
Felvettem.
– Grace Whitmore?
– Igen.
Egy női hang válaszolt.
– Daniel Pierce vagyok.
Meglepődtem.
– Daniel?
– Tudom, hogy furcsán hangzik. De hallgass végig.
Az ügyvédre néztem.
– Rendben.
Daniel hangja halkabb lett.
– A tegnapi gálán nem véletlenül kérdeztem édesanyádról.
A szívem összeszorult.
– Mit tudsz?
– Az édesapád halála előtt találkoztam vele.
A kezem megdermedt.
– Ez lehetetlen. Te akkor…
– Tudom. Még egyetemista voltam. De az apád felkért, hogy őrizzek meg valamit.
Az ügyvéd arca megváltozott.
Mintha már sejtette volna, mi következik.
– Mit?
Daniel néhány másodpercig hallgatott.
– Egy videofelvételt.
Leültem.
– Milyen felvételt?
– Nathanről.
A szívem egyetlen pillanatra kihagyott.
Daniel folytatta:
– A felvétel hat évvel ezelőtt készült. Az apád már tudta, hogy Nathan megpróbál hozzáférni bizonyos Whitmore-számlákhoz.
– Miért nem mondtad el korábban?
– Mert az apád azt mondta, csak akkor adjam át, ha Nathan egyszer nyíltan ellened fordul.
Lenéztem a rézkulcsra.
A kulcsra, amelyet apám három nappal a halála előtt adott.
Hirtelen minden értelmet nyert.
Nem a kastélyhoz tartozó kulcs volt.
Hanem egy üzenethez.
Egy tervhez.
Daniel újra megszólalt.
– Grace, van még valami.
– Mi?
– Nathan tegnap este nem azért küldött ki az autóból, mert elvesztette az önuralmát.
Az ügyvéd rám nézett.
– Hanem?
– Mert tudta, hogy ma reggel el fogod találni a fiókot.
A vér megfagyott bennem.
– Honnan tudhatta?
Daniel hangja elcsuklott.
– Mert valaki a házban szólt neki.
Abban a pillanatban az ügyvéd telefonja megszólalt.
Felvette.
Hallgatta.
Majd lassan letette.
– A biztonsági igazgató hívott.
– Mit mondott?
Az ügyvéd arca elsötétült.
– Nathan nem ment el.
– Tessék?
– A kastélyban maradt.
Aztán hozzátette:
– És eltűnt valami a dolgozószobából.
– Mi?
Az ügyvéd egyenesen rám nézett.
– A második fiók.
Éreztem, ahogy végigfut rajtam a hideg.
– Milyen második fiók?
– Apja levele szerint az első fiók csak a bizonyítékokat tartalmazta.
Szünetet tartott.
– A második fiókban van az, amiért Nathan valójában tíz éve próbálta megszerezni a családja bizalmát.
Felálltam.
– Mi van benne?
Az ügyvéd nem válaszolt azonnal.
Csak kinyitotta a dosszié utolsó oldalát.
Ott egy kézzel írt mondat szerepelt.
Apám kézírásával.
„Grace, ha ezt olvasod, Nathan már tudja, hogy rájöttél az igazságra. Ne bízz senkiben, aki azt mondja, hogy érted teszi.”
A következő sor alatt pedig egy név állt.
Daniel Pierce.
A szoba elcsendesedett.
Daniel még mindig a telefonban volt.
Én pedig először kezdtem el azon gondolkodni, hogy vajon valóban azért hívott-e fel, hogy megmentsen…
vagy azért, hogy ellenőrizze, mennyit tudok.
Ekkor az ügyvéd előtt lévő telefon újra csörgött.
A kijelzőn egyetlen szó jelent meg:
NATHAN.
És ezúttal nem vettem fel.
Mert pontosan abban a pillanatban megértettem:
aznap reggel nem a házasságom ért véget.
Hanem egy tíz éve tartó terv kezdett összeomlani.






