David arca elsápadt.
– Anya… Clare nem azért főz neked, mert azt gondolja, hogy rosszul eszel.
– Akkor miért?
Néhány másodpercig nem válaszolt.
– Mert azt mondta nekem, hogy ha elég gyakran eszel az ételéből, előbb-utóbb megszokod az ízét.
A szívem összeszorult.
– Mit jelent az, hogy „megszokom az ízét”?
David lehajtotta a fejét.
– Nem tudom. Eleinte azt hittem, csak viccel. De aztán egyre furcsább dolgokat mondott.
Megszorítottam a lepedőt.
– Milyen dolgokat?
David közelebb hajolt.
– Azt mondta, hogy te soha nem fogadnád el őt igazán a családban, amíg nem érzed úgy, hogy szükséged van rá. Hogy túlságosan önálló vagy. Hogy mindenkitől elfogadsz segítséget, csak tőle nem.
Hirtelen eszembe jutott Clare minden kedves mosolya.
Minden kis cetli.
Minden telefonhívás.
„Remélem, ízleni fog a vacsora, anya.”
Akkor még szeretetnek tűnt.
Most már valami egészen másnak.
– David, te tudtad, hogy ételmérgezést kaphatok?
– Nem! – vágta rá azonnal. – Istenem, nem. Azt hittem, csak rosszul főz. Én is kidobtam az ételeit. Soha nem ettem belőlük.
– Akkor miért nem szóltál?
A fia lehunyta a szemét.
– Mert szégyelltem. A feleségemről van szó. Nem akartam azt mondani az anyámnak, hogy a feleségem főztjétől félek.
Keserűen felnevettem.
– Inkább hagytad, hogy én is azt higgyem, minden rendben?
– Tudom. Hibáztam.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.
Clare állt ott.
A kezében ugyanaz a virágmintás hőszigetelt táska volt, amelyet hat hónapon keresztül minden kedden láttam.
A tekintete először rám, aztán Davidre siklott.
– Hallottam, hogy kórházba kerültél.
Nem válaszoltam.
Clare lassan letette a táskát az asztalra.
– Hoztam egy kis levest. Könnyű, gyomorkímélő.
David felállt.
– Clare, ne.
A nő megmerevedett.
– Mit?
– Ne hozz neki több ételt.
Clare arca megváltozott.
– David…
– Tudom.
Csend lett.
– Mit tudsz? – kérdezte Clare.
David rám nézett.
– Mindent.
Clare egy pillanatra olyan arcot vágott, mint aki nem érti, miről beszélünk. Aztán elmosolyodott.
– Nem tudom, mire gondolsz.
– Tudom, hogy én is kidobtam az ételeidet – mondta David. – Tudom, hogy soha nem ettem belőlük. És tudom, mit mondtál anyának rólam.
Clare arca elfehéredett.
– Mit mondtam?
– Azt, hogy nem eszik rendesen. Hogy magányos. Hogy szüksége van rád.
Clare szeme megtelt könnyel.
– Csak segíteni akartam.
– Akkor miért hazudtál?
A könnyek végigcsorogtak az arcán.
– Mert nem tudtam, hogyan szerettessem meg magam vele!
A vallomás olyan hirtelen tört ki belőle, hogy mindketten elhallgattunk.
Clare remegő hangon folytatta:
– Mindig úgy éreztem, hogy te nem tartasz engem elég jónak Davidhez. Amikor nálatok voltunk, mindig azt éreztem, hogy engem figyelsz. Hogy azt keresed, mikor hibázom.
– Clare, én soha…
– De igen! – vágott közbe. – Lehet, hogy nem mondtad ki, de éreztem!
Aztán a táskára nézett.
– Ez volt az egyetlen dolog, amiben azt hittem, jó lehetek neked.
Megszólaltam.
– De miért kellett hazudnod arról, hogy mit eszem?
Clare nem válaszolt.
David viszont hirtelen a táskához lépett.
Kinyitotta.
A tetején egy átlátszó ételtartó volt.
Alatta egy másik.
Aztán egy harmadik.
De a negyedik dobozban nem étel volt.
Egy kis műanyag tasak feküdt benne.
David kivette.
– Mi ez?
Clare azonnal odalépett.
– Add ide!
David hátrált.
A tasakban egy összehajtott papírdarab és egy kis receptfüzet volt.
A receptfüzet egyik oldalán Clare kézírása állt.
„David szerint az anyja soha nem fogadna el engem igazán.”
A következő sor alatt pedig:
„Hat hónap alatt hozzá kell szoknia, hogy én gondoskodom róla.”
Megdermedtem.
David lapozott tovább.
A következő oldal tetején egy dátum szerepelt.
Hat hónappal korábbi.
Alatta pedig egy mondat:
„Ha minden kedden viszek neki valamit, egy idő után nem tudja majd elutasítani.”
Aztán egy másik:
„A ház kulcsairól még nem beszéltem vele.”
David kezéből kiesett a füzet.
– Milyen kulcsokról beszélsz?
Clare hátrált egy lépést.
– Ez nem az, aminek gondolod.
– Akkor magyarázd meg!
Clare sírni kezdett.
– Az apád halála után megváltoztál. Mindig azt mondtad, hogy egyszer eladod a házat, és egy kisebb helyre költözöl. Én csak…
– Te csak mit?
– Azt akartam, hogy David legyen a társtulajdonos.
A szobában megfagyott a levegő.
– A házamról beszélsz? – kérdeztem.
Clare lehajtotta a fejét.
– Nem akartam elvenni tőled.
– Akkor miért volt szükséged a kulcsokra?
Nem válaszolt.
David már nem sírt.
Dühös volt.
– Clare, mit tettél?
A nő végül felnézett.
– Csak egyszer jártam ott, amikor nem voltál otthon.
A szívem hevesen vert.
– Honnan volt kulcsod?
Clare szeme könnybe lábadt.
– A garázsban találtam egy pótkulcsot.
David rám nézett.
– Anya…
De én már tudtam.
A hat hónap alatt nem egyszerűen ételt kaptam.
Valaki lassan, türelmesen megpróbált bejutni az életembe.
A házamba.
A döntéseimbe.
És talán a tulajdonomra is.
Aznap este, amikor hazaengedtek a kórházból, az első dolgom az volt, hogy kinyitottam a konyhaszekrény legfelső fiókját.
Ott tartottam az összes kis üzenetet, amit Clare az elmúlt hat hónapban küldött.
Nem dobtam ki őket.
Valamiért mindet eltettem.






