Az ügyvéd hangja megváltozott.
– Eleanor, ha valóban nem írt alá semmilyen átruházási szerződést, akkor jogilag semmi sem változott. A zár lecserélése nem ruházza át a tulajdonjogot.
Lehunytam a szemem.
– Akkor miért küldött nekem Daniel ügyvédje egy levelet, amelyben azt kéri, hogy adjam át a házat Claire-nek?
– Küldje át nekem a levelet.
Megnyitottam a telefonomban lévő dokumentumot, és továbbítottam neki.
Néhány másodpercig csend volt.
Aztán az ügyvéd megszólalt.
– Eleanor, ezt komolyan kell vennünk. A levélben az áll, hogy Claire és Daniel „évek óta kizárólagosan használják és fenntartják” az ingatlant.
Keserűen felnevettem.
– Használták. Mert én megengedtem nekik.
– Pontosan. Ez nem ugyanaz, mint a tulajdonjog.
– Tudom.
– Még valami. A levél szerint Daniel állítólag jelentős összegeket költött a ház felújítására.
Lenéztem a tóra.
– Körülbelül húszezer dollárt költött horgászfelszerelésre és arra az irodára.
– És ezt ön engedélyezte?
– Nem.
– Akkor még érdekesebb a helyzet.
Felálltam.
– Mit tegyek?
– Semmit ne írjon alá. Ne adjon nekik új kulcsot. Ne ismerje el, hogy joguk van a házhoz. És semmiképpen ne engedje, hogy az ügyet „családi félreértésként” kezeljék.
– Rendben.
– Holnap reggel ott leszek.
Mielőtt letettük volna, még hozzátette:
– Eleanor, van egy dolog, amit szeretnék ellenőrizni.
– Mi az?
– A megyei ingatlan-nyilvántartásban tegnap benyújtottak egy dokumentumot.
Megdermedtem.
– Milyen dokumentumot?
– Egy tulajdonosi meghatalmazást.
A telefonom majdnem kiesett a kezemből.
– Én ilyet nem írtam alá.
– Sejtettem. Ezért kérdeztem.
– Ki nyújtotta be?
– A dokumentum Claire Brooks és Daniel Brooks nevére szól. Azt állítják, hogy ön felhatalmazta őket az ingatlan kezelésére és bizonyos tulajdonosi ügyek intézésére.
Néhány másodpercig egyetlen hangot sem hallottam.
A tó.
A szél.
A madarak.
Minden elnémult.
– Hamis – mondtam végül.
– Akkor holnap bizonyítani fogjuk.
Másnap reggel kilenc órakor az ügyvédem, Martin Hayes, megérkezett a házhoz egy másik férfival.
– Eleanor, ő Thomas Reed. Ingatlanjogi szakértő.
Thomas kezet nyújtott.
– Megnéztük az iratokat.
– És?
Martin rám nézett.
– Claire és Daniel sokkal messzebbre mentek, mint gondoltuk.
Bementünk a házba.
Illetve pontosabban: először be sem tudtunk menni.
Martin elővette a másodkulcsot, amelyet évekkel korábban nála hagytam.
A zár természetesen kinyílt.
Ahogy beléptem, valami furcsa érzés fogott el.
Nem az volt az érzésem, hogy hazatértem.
Hanem az, mintha valaki más házába léptem volna.
A falakon új képek lógtak.
A nappaliban Daniel hatalmas bőrkanapéja állt.
A konyhában eltűntek az én régi rézedényeim.
A hűtőszekrényen egy mágnes volt:
„Brooks Family Lake House.”
Levettem.
A szemétbe dobtam.
– Nézze meg ezt – mondta Thomas.
A dolgozószoba ajtajára mutatott.
Az ajtón egy kis fémtábla volt.
„Daniel Brooks – Private Office.”
Keserű mosoly jelent meg az arcomon.
– Azt hitte, az övé.
Martin nem mosolygott.
– Nem csak ezt hitte.
Az íróasztal fiókjából egy mappát vett elő.
Kinyitotta.
Benne az ingatlanhoz kapcsolódó számlák voltak.
Közművek.
Biztosítás.
Karbantartás.
Adók.
És egy bankszámlakivonat.
Martin lapozott.
– Eleanor, ezt látnia kell.
A kivonaton egy átutalás szerepelt.
$47,500.
A megjegyzés:
„Lake House – acquisition contribution.”
Felnéztem.
– Én ezt a pénzt soha nem kaptam meg.
– Tudom.
– Akkor honnan van?
Thomas megszólalt.
– Ez az érdekes rész. Az összeg Daniel egyik üzleti számlájáról ment egy ügyvédi letéti számlára.
– Milyen ügyre?
Martin elővette a laptopját.
– Ingatlanátruházási dokumentumok előkészítésére.
A gyomrom összeszorult.
– Tehát előre készítették?
– Igen.
– De még nem írtam alá semmit.
Martin bólintott.
– Pontosan ezért nem tudják megszerezni a házat.
Délután Claire felhívott.
– Anya, miért van az ügyvéded a háznál?
– Mert az én házam.
Csend.
– Daniel csak megpróbált rendet tenni.
– A zár lecserélésével?
– Anya, ne csináljunk ebből ekkora ügyet.
– Már ügy lett belőle, amikor a saját házamba nem tudtam bejutni.
– Mi csak azt gondoltuk, hogy átadhatnád nekünk.
– Miért?
– Mert mi használjuk.
– Ez nem válasz.
Claire hangja megkeményedett.
– Te már nem használod úgy, mint régen.
– Ez az én döntésem.
– Daniel sok pénzt tett bele.
– Engedély nélkül.
– De mi gondoskodtunk róla!
– Nem. Ti használtátok.
Hosszú csend következett.
Aztán Claire halkan megszólalt.
– Anya, tényleg ezt akarod? Bíróságra vinni a saját lányoddal?
Lenéztem a kezemben tartott régi fényképre.
Én.
Claire.
Richard.
A ház még nem létezett akkor.
Csak egy álom volt.
– Nem én vittem bíróságra a családot, Claire.
– Akkor mit akarsz?
– Azt akarom, hogy emlékezz arra, kihez tartozik ez a ház.
– És ha nem?
– Akkor az ügyvédem fogja elmondani.
Letettem a telefont.
Három nappal később Martin megmutatta az ingatlan-nyilvántartás újabb bejegyzését.
– Beadták a kérelmet, hogy tulajdonosi jogcímet szerezzenek az úgynevezett „hosszú távú használat” alapján.
Elnevettem magam.
– Tényleg azt hiszik, hogy ettől az övék lesz?
Martin komoran nézett rám.
– Azt hiszem, valaki ezt mondta nekik.
– Ki?
Nem válaszolt azonnal.
Majd átnyújtott egy névjegykártyát.
Richard Brooks.
Megdermedtem.
– Ki ez?
– Daniel apja.
Felnéztem.
– Mit keres ő ebben?






