Amy megkérdezte:

– Kinek adta a szavát?

A nő a pénztár mellett csak megvonta a vállát.

– Azt mondják, Nicholas megígérte a nagyapjának, hogy Jamesoné lesz a folyóparti föld.

Amy arca megkeményedett.

– Russell bácsi halála előtt?

– Igen.

– És ki hallotta?

A nő elhallgatott.

– Hát… a család.

Amy felnevetett.

Nem vidáman.

Aznap este felhívott.

– Nicholas, hallottad, mit beszélnek?

– Igen.

– Nem. Te nem érted. Már úgy mesélik, mintha mindenki ott lett volna a nagyapád halálos ágyán.

Csend lett.

Aztán Amy hozzátette:

– Holnap menj el a megyei hivatalba.

– Miért?

– Mert Tara ott dolgozik.

– Tudom.

– És mert valaki most megpróbálja úgy átírni a történetet, hogy a végén te tűnj bűnösnek.

Másnap reggel elmentem a megyei hivatalba.

Nem Tara miatt.

Azért, mert már megtanultam egy dolgot az apámtól:

ha valaki azt mondja, hogy valami megtörtént, az még nem jelenti azt, hogy megtörtént.

A papírok viszont nem hazudnak.

Tara az irattár egyik asztalánál állt.

Amikor meglátott, elsápadt.

– Nicholas.

– Tara.

– Beszélnünk kell.

– Én is ezt gondolom.

Kinyitotta a száját, de nem szólt.

Én pedig letettem elé egyetlen papírt.

A 2012-es telekkönyvi bejegyzés másolatát.

– Ez itt azt mutatja, hogy a nagyapám július tizenkettedikén rám ruházta a harminc holdat.

Tara lenézett.

– Tudom.

– Nem. Te csak most tudod.

– Nicholas…

– Mióta tudtad?

Sokáig hallgatott.

Aztán azt mondta:

– Három héttel ezelőtt.

– És mikor mondtad Jamesonnak?

– Aznap este.

– És mikor mondtad apámnak?

– Ugyanazon az estén.

Bólintottam.

– Akkor miért beszélnek úgy, mintha én loptam volna el a családtól a földet?

Tara lehajtotta a fejét.

– Mert Jameson már befizette a hatezer dolláros előleget.

– Az ő problémája.

– Tudom.

– Nem, Tara. Nem tudod.

Felnézett rám.

– Miért?

– Mert ha tudnád, nem hagynád, hogy apám olyan történetet terjesszen, amelyben a saját fia csaló.

Tara szeme megtelt könnyel.

– Nem én terjesztettem.

– De nem állítottad meg.

Erre nem tudott mit mondani.

Aztán kinyitotta az egyik fiókját.

Egy vastag mappát vett elő.

– Van valami, amit látnod kell.

A mappában nem a telekpapírok voltak.

Hanem egy régi, kézzel írt jegyzet.

A nagyapám kézírása.

Azonnal felismertem.

A dátum:

2012. július 12.

A jegyzet csak néhány sorból állt.

„Nicholasnak adtam a folyóparti földet.
Nem azért, mert Jamesont büntetni akarom.
Hanem azért, mert Nicholas volt az egyetlen, aki úgy dolgozott ezen a földön, mintha egyszer majd az övé lenne.
A tulajdonjogot ma átruháztam.
Michael nem tud róla.
Ha valaha megtudja, azt fogja hinni, hogy elárultam.”

A kezem megállt a papír fölött.

– Miért van ez itt?

Tara lassan válaszolt:

– Mert a nagyapád ügyvédje ezt is beadta a régi iratok közé.

– Miért nem mondtad el apámnak?

– Mert nem akartam, hogy eltűnjön.

Ránéztem.

– Te elmented a bizonyítékot?

– Igen.

– Miért?

Tara lehunyta a szemét.

– Mert Jameson azt mondta, hogy ha nem szerzem meg neki azt a földet, elválik tőlem.

Ekkor minden értelmet nyert.

Nem a földről szólt.

A hatezer dollárról sem.

Jameson már elköltötte a pénzt.

A házat már megrendelte.

A gyerekeknek már megmutatta a helyet.

A család pedig már felépítette a történetet, amelyben én voltam az akadály.

Aznap este Jameson felhívott.

– Mit csináltál a hivatalban?

– Megnéztem a papírokat.

– Te nem érted, Nick.

– De értem.

– A családnak szüksége van arra a földre.

– Nem.

– A gyerekeimnek kell.

– Nem.

– Apa azt mondta, hogy az övé lesz.

– Apa nem tulajdonos.

Csend.

Aztán Jameson hangja megváltozott.

– Te mindig is ilyen voltál.

– Milyen?

– Önzõ.

Elmosolyodtam.

– Jameson, tizennégy éve nem kaptam tőletek egyetlen dollárt sem. Amikor a jogászodnak kellett háromezer, azt mondtátok, adjam el a nagyapám érméjét.

– Az más volt.

– Nem. Ugyanaz.

– Mi?

– Mindig azt hittétek, hogy amit nekem adtak, az valójában neked jár.

Nem válaszolt.

Aztán azt mondta:

– Apa szombaton odamegy.

– Hová?

– A földre.

– Menjen.

– A lelkész is vele lesz.

– Akkor legyen ott.

– És mindenki látni fogja, hogy nem vagy hajlandó odaadni a saját családodnak.

– Rendben.

– Nem félsz?

– Nem.

– Miért?

Lenéztem a kezemben lévő régi papírra.

– Mert én nem az emlékeimre fogok támaszkodni.

– Hanem?

– A tulajdoni lapra.

Szombaton reggel kilenc órakor apám megérkezett a folyópartra.

Vele volt anyám.

Jameson.

Tara.

A két gyerekük.

A lelkész.

És még körülbelül húsz ember a templomból.

A folyó fölött erős szél fújt.

A régi faállvány mellett már ott állt egy új tábla.

JAMESON ÉS TARA LEENDŐ OTTHONA.

Apám odajött hozzám.

– Te tényleg ezt akarod?

– Mit?

– Megalázni a testvéredet.

– Nem.

– Akkor írd alá.

A kezében ott volt a telek átruházási szerződése.

Felém nyújtotta.

Nem vettem el.

– Nem írom alá.

Apám a lelkészre nézett.

– Látja? Pontosan erről beszéltem.

A lelkész bizonytalanul köhintett.

Apám felemelte a hangját.