Amy megkérdezte:
– Kinek adta a szavát?
A nő a pénztár mellett csak megvonta a vállát.
– Azt mondják, Nicholas megígérte a nagyapjának, hogy Jamesoné lesz a folyóparti föld.
Amy arca megkeményedett.
– Russell bácsi halála előtt?
– Igen.
– És ki hallotta?
A nő elhallgatott.
– Hát… a család.
Amy felnevetett.
Nem vidáman.
Aznap este felhívott.
– Nicholas, hallottad, mit beszélnek?
– Igen.
– Nem. Te nem érted. Már úgy mesélik, mintha mindenki ott lett volna a nagyapád halálos ágyán.
Csend lett.
Aztán Amy hozzátette:
– Holnap menj el a megyei hivatalba.
– Miért?
– Mert Tara ott dolgozik.
– Tudom.
– És mert valaki most megpróbálja úgy átírni a történetet, hogy a végén te tűnj bűnösnek.
Másnap reggel elmentem a megyei hivatalba.
Nem Tara miatt.
Azért, mert már megtanultam egy dolgot az apámtól:
ha valaki azt mondja, hogy valami megtörtént, az még nem jelenti azt, hogy megtörtént.
A papírok viszont nem hazudnak.
Tara az irattár egyik asztalánál állt.
Amikor meglátott, elsápadt.
– Nicholas.
– Tara.
– Beszélnünk kell.
– Én is ezt gondolom.
Kinyitotta a száját, de nem szólt.
Én pedig letettem elé egyetlen papírt.
A 2012-es telekkönyvi bejegyzés másolatát.
– Ez itt azt mutatja, hogy a nagyapám július tizenkettedikén rám ruházta a harminc holdat.
Tara lenézett.
– Tudom.
– Nem. Te csak most tudod.
– Nicholas…
– Mióta tudtad?
Sokáig hallgatott.
Aztán azt mondta:
– Három héttel ezelőtt.
– És mikor mondtad Jamesonnak?
– Aznap este.
– És mikor mondtad apámnak?
– Ugyanazon az estén.
Bólintottam.
– Akkor miért beszélnek úgy, mintha én loptam volna el a családtól a földet?
Tara lehajtotta a fejét.
– Mert Jameson már befizette a hatezer dolláros előleget.
– Az ő problémája.
– Tudom.
– Nem, Tara. Nem tudod.
Felnézett rám.
– Miért?
– Mert ha tudnád, nem hagynád, hogy apám olyan történetet terjesszen, amelyben a saját fia csaló.
Tara szeme megtelt könnyel.
– Nem én terjesztettem.
– De nem állítottad meg.
Erre nem tudott mit mondani.
Aztán kinyitotta az egyik fiókját.
Egy vastag mappát vett elő.
– Van valami, amit látnod kell.
A mappában nem a telekpapírok voltak.
Hanem egy régi, kézzel írt jegyzet.
A nagyapám kézírása.
Azonnal felismertem.
A dátum:
2012. július 12.
A jegyzet csak néhány sorból állt.
„Nicholasnak adtam a folyóparti földet.
Nem azért, mert Jamesont büntetni akarom.
Hanem azért, mert Nicholas volt az egyetlen, aki úgy dolgozott ezen a földön, mintha egyszer majd az övé lenne.
A tulajdonjogot ma átruháztam.
Michael nem tud róla.
Ha valaha megtudja, azt fogja hinni, hogy elárultam.”
A kezem megállt a papír fölött.
– Miért van ez itt?
Tara lassan válaszolt:
– Mert a nagyapád ügyvédje ezt is beadta a régi iratok közé.
– Miért nem mondtad el apámnak?
– Mert nem akartam, hogy eltűnjön.
Ránéztem.
– Te elmented a bizonyítékot?
– Igen.
– Miért?
Tara lehunyta a szemét.
– Mert Jameson azt mondta, hogy ha nem szerzem meg neki azt a földet, elválik tőlem.
Ekkor minden értelmet nyert.
Nem a földről szólt.
A hatezer dollárról sem.
Jameson már elköltötte a pénzt.
A házat már megrendelte.
A gyerekeknek már megmutatta a helyet.
A család pedig már felépítette a történetet, amelyben én voltam az akadály.
Aznap este Jameson felhívott.
– Mit csináltál a hivatalban?
– Megnéztem a papírokat.
– Te nem érted, Nick.
– De értem.
– A családnak szüksége van arra a földre.
– Nem.
– A gyerekeimnek kell.
– Nem.
– Apa azt mondta, hogy az övé lesz.
– Apa nem tulajdonos.
Csend.
Aztán Jameson hangja megváltozott.
– Te mindig is ilyen voltál.
– Milyen?
– Önzõ.
Elmosolyodtam.
– Jameson, tizennégy éve nem kaptam tőletek egyetlen dollárt sem. Amikor a jogászodnak kellett háromezer, azt mondtátok, adjam el a nagyapám érméjét.
– Az más volt.
– Nem. Ugyanaz.
– Mi?
– Mindig azt hittétek, hogy amit nekem adtak, az valójában neked jár.
Nem válaszolt.
Aztán azt mondta:
– Apa szombaton odamegy.
– Hová?
– A földre.
– Menjen.
– A lelkész is vele lesz.
– Akkor legyen ott.
– És mindenki látni fogja, hogy nem vagy hajlandó odaadni a saját családodnak.
– Rendben.
– Nem félsz?
– Nem.
– Miért?
Lenéztem a kezemben lévő régi papírra.
– Mert én nem az emlékeimre fogok támaszkodni.
– Hanem?
– A tulajdoni lapra.
Szombaton reggel kilenc órakor apám megérkezett a folyópartra.
Vele volt anyám.
Jameson.
Tara.
A két gyerekük.
A lelkész.
És még körülbelül húsz ember a templomból.
A folyó fölött erős szél fújt.
A régi faállvány mellett már ott állt egy új tábla.
JAMESON ÉS TARA LEENDŐ OTTHONA.
Apám odajött hozzám.
– Te tényleg ezt akarod?
– Mit?
– Megalázni a testvéredet.
– Nem.
– Akkor írd alá.
A kezében ott volt a telek átruházási szerződése.
Felém nyújtotta.
Nem vettem el.
– Nem írom alá.
Apám a lelkészre nézett.
– Látja? Pontosan erről beszéltem.
A lelkész bizonytalanul köhintett.
Apám felemelte a hangját.






