2. RÉSZ
Sokáig ültem abban a teherautóban, a fiam repedezett kezét fogva.
Aztán megkértem, hogy meséljen el mindent.
Igen, megtette.
Július óta Harvey heti hat estét a The Rusty Anchorban tartotta dolgoztatni. Edények hattól éjfélig. Aztán az utolsó hívás után Harvey régi Ford pickupját vezette, részeg vendégeket vitt haza mellékutakon. Három-négy út éjszakánként.
Harvey húsz dollárt kért nekik egy fuvarért. Fletcher egy fillért sem látott belőle.
“Azt mondta, ha megállítanak, azt kell mondanom, hogy elloptam a teherautót,” mondta Fletcher.
Aznap éjjel nem aludtam. Leültem a motel ágyára, és hónapok óta először néztem, ahogy a fiam alszik.
Reggel elvittem egy sürgősségi klinikára a kezei miatt. Az orvos azt mondta, hogy a repedések forró víztől és erős mosogatószertől származnak, minden egyes este. Mindent leírt.
Aztán elmentünk a seriff hivatalába.
Fletcher mindent elmondott a helyettesnek. Hagytam, hogy beszéljen. Annyira büszke voltam rá, hogy fájt.
A helyettes aznap délután elment a The Rusty Anchorba. A parkolóban lévő biztonsági kamera azt mutatta, hogy Fletcher éjszakáról éjszakára beszáll Harvey teherautójába részeg férfiakkal. Harvey saját pénztárgépe a “fuvardíjakat” mutatta.
Harvey-t letartóztatták gyermekveszélyeztetés, illegális gyermekmunka és kiskorú bűnözéséhez való hozzájárulás miatt. Az állam egy hónappal később lezárta a The Rusty Anchor italengedélyét.
Felhívott a börtönből.
“Duncan, én vagyok a testvéred. Tetőt adtam neki. Tartozol nekem.”
“Havi ezerötszáz dollárt fizettem neked,” mondtam. “Nem tartozom neked semmivel. És már nem vagy a testvérem.”
Letettem a telefont.
Aztán megtettem életem legnehezebb dolgát.
Felmondtam a munkámon a fúrótoronyban.
Tizenegy év a parttól távol. Jó pénz. Jó nyugdíj. Mindez elhagyta.
Találtam egy munkát karbantartási felügyelőként egy finomítóban Lake Charles-ban. Nappali műszak. Minden este ötre itthon vagyok.
Kevesebbet fizet. Egy kisebb lakásban élünk. Sok spagettit eszünk.
De itthon vagyok.
Ott vagyok, amikor Fletcher felébred. Ott vagyok, amikor hazaér az iskolából. Azért vagyok ott, hogy megnézzem a házi feladatát és vitatkozzak a videojátékairól.
Azon a héten átment a matekvizsgán. Újrapróbálkozás, de átment.
Múlt hónapban töltötte be a tizenhatot.
Elvittem őt a DMV-hez, hogy megszerezze a tanulói engedélyét. A legális módon.
Amikor kimentünk azzal a kis papírkártyával, rám vigyorgott.
“Hazavezethetek, apa?”
Átadtam neki a kulcsokat.
Lassabban vezetett, mint bármelyik tinédzser, akit valaha láttam. Két kéz a kormányon. Minden táblánál megáll. Villogó egy teljes blokknyi korán jelentkezik.
“Jó sofőr vagy, Fletch,” mondtam.
“Tudom,” mondta halkan. “Sokat gyakoroltam a félelemre.”
Aztán elmosolyodott.
“Már nem félek.”
VÉGE.
A történet tartalma szórakoztatási célokat szolgál.






