2. RÉSZ
Lassan letérdeltem mellé, hogy ne ijesztgessem meg.
“Mrs. Haskell? Ernestine?”
Bólintott. Könnyek folytak végig az arcán.
“Mióta vagy itt fent?”
“Nem tudom,” suttogta. “Két tél? Talán még többet. Abbahagytam a számolást.”
A padlás hideg volt. Volt egy matrac, egy vödör, egy halom üres vizes palack, és egy kis elektromos fűtőtest, ami alig működött. A bokái megduzzadtak. Olyan vékony volt, hogy az esküvői gyűrűjét az ujjára ragasztották.
A matrac mellett a padlón egy gyümölcslé doboz volt. Noor egyik keze.
A lányom titokban csempészte a nassolnivalóit.
“A kislányod,” mondta Ernestine, könnyei között mosolyogva. “Kekszeket csúsztatja át a padlódeszkák résein. Ő a mennyezeti barátjának hív. Megmentette az életem.”
Ott helyben hívtam a 911-et, miközben a padlás padlóján ültem.
A mentősök takaróban vitték le a keskeny lépcsőn. Noor felébredt, és pizsamában állt az ajtajában, figyelve.
Amikor Ernestine meglátta, remegő kezet nyújtott.
“Kis kék madár,” mondta.
Noor odarohant, és végig fogta a kezét a mentőig.
A kórházban az orvosok azt mondták, hogy Ernestine súlyosan alultáplált és kiszáradt, de fel fog épülni.
Aztán jöttek a nyomozók.
Íme, mit találtak.
Két évvel korábban Graydon mindenkinek elmondta, hogy az anyja meghalt. Halálos értesítést hamisított az újságban. Nincs temetés, nincs halotti anyakönyvi kivonat. Azt mondta az embereknek, hogy ez egy privát hamvasztás volt.
Aztán bezárta a padlásra.
Miért?
Pénz.
Ernestine negyven évig tanári szolgálatból kapott nyugdíjat, valamint néhai férje katonai juttatásait. Graydon havonta váltotta be a csekkjeit. Majdnem négyezer dollár.
És kiadta a házát olyan embereknek, mint én, akiknek olcsó helyre volt szükségük, és nem kérdezősködtek.
Hetente egyszer-kétszer hozott neki ételt. Néha kevesebbet.
A nyomozók ugyanazon az éjszakán letartóztatták Graydont a túloldali elegáns házában. Időskori bántalmazással, jogtalan fogva tartással és csalással vádolták meg.
Amikor bilincsben kísérték ki, a házamra nézett, és kiabált: “Nem volt jogod felmenni oda! Az AZ ÉN tulajdonom volt!”
A nyomozó csak megrázta a fejét.
“Nem, uram. Az övé volt.”
Ernestine három hetet töltött kórházban. Noor és én minden nap meglátogattuk őt. Noor kék madarakról készült rajzokat hozott neki.
Amikor készen állt az indulásra, nem volt hová mennie. A fia börtönben volt. A barátai mind azt hitték, hogy meghalt.
Ezért megkérdeztem tőle, hogy szeretne-e velünk hazajönni.
Nem a padlásra. Az igazi házhoz. A földszinti hálószobába, nagy ablakkal.
“Végül is a te házad,” mondtam.
Először nevetett.
Ernestine most velünk él. Vasárnaponként kenyeret süt. Segít Noornak az olvasásban. Régi templomi barátai sírtak, amikor élve látták.
Nem hajlandó tőlem semmilyen lakbért elfogadni.
“Kinyitottad az ajtót,” mondja. “Ez elég fizetés.”
Minden este, amikor Noor lefekszik, Ernestine az ágy szélén ül és énekel.
Egy dal egy kék madárról.
De most ugyanabban a szobában énekli.
VÉGE.
A történet tartalma szórakoztatási célokat szolgál.






