2. RÉSZ
Kendra mozdulatlanul állt az ajtóban.
“Apa? Mit csinálsz? Kelj fel.”
Leopold nem kelt fel. Mindkét kezében fogta anyám kezét.
“Amikor kilenc éves voltam,” mondta, anélkül, hogy elfordította volna a szemét róla, “apám ivott, és anyám elment. Senki sem etetett. Minden nap ugyanabban a ruhában és cipőben jöttem iskolába, aminek a talpa leesett.”
Nagyot nyelt.
“Egy nap elájultam a folyosón. Mrs. Hutch volt az iskola ápolónője. Ő volt az első felnőtt, aki megkérdezte, mikor ettem utoljára.”
Anyám lassan bólintott.
“Három nap,” mondta halkan. “Azt mondtad, három nap.”
“Emlékszel,” suttogta.
“Mindegyikőtökre emlékszem.”
Kendrához fordult. A szeme nedves volt.
“Két éven át ez a nő minden egyes nap csomagolt egy második ebédet, és az irodájában hagyta nekem. Vett nekem cipőt. Vett nekem egy télikabátot. Amikor tüdőgyulladásom lett, ő vitt el a kórházba, és egész éjjel velem ült, mert senki más nem jött.”
Visszanézett anyámra.
“Kerestelek az egyetem után. Azt mondták, elköltöztél. Sosem tudtam megköszönni.”
“Most megtetted, drágám,” mondta anya.
Kendra arca teljesen elfehéredett. Tobin a padlót bámulta.
Aztán Leopold észrevette, hogy a kabátom a vállán van. Megérintette a kezét.
“Miért olyan hideg a keze, Mrs. Hutch?”
A konyha elcsendesedett.
Anya gyengéd, zavart hangon őszintén válaszolt.
“Az üvegszobában voltam. Az ajtó beragadt. Nagyon hűvös volt.”
Leopold lassan megfordult.
“A napozószobában?” kérdezte. “Kint harmincnégy fok van.”
Senki sem válaszolt.
Rám nézett.
“Mrs. Dewey. Valaki bezárta oda?”
Nem kellett semmit mondanom. Tobin arca mindent elárult.
Leopold felállt. Csendes volt. Ez rosszabb volt, mint kiabálni.
“Kendra,” mondta, “azt mondtad, te és Tobin birtokoljátok ezt a házat.”
“Mi… itt élünk, Apa.”
“Kinek a neve van a tulajdoni lapon?”
Válaszoltam.
“Anyámé. Három éve ingyen élnek itt.”
Leopold nagyon sokáig nézte a lányát.
“Mindent megépítettem,” mondta, “mert egy nő úgy döntött, hogy egy éhes gyereket érdemes etetni. És bezártad a hidegbe, hogy ne hozza zavarba. A saját házában.”
Kendra sírni kezdett. “Apa, nem tudtam, ki ő.”
“Nem kellett volna tudnod.”
Mindenesetre volt hálaadásnapi vacsoránk.
Anyám az asztal fejénél ült, ahol a helye volt. Leopold leült mellé, és felvágta a pulykáját. Mindent ráöntött a mártásommal, és azt mondta, ez volt a legjobb, amit valaha kóstolt.
A cateringes étele nagyrészt érintetlen maradt.
Tobin és Kendra januárban költöztek el. Anya nem lakoltatta ki a házat. Leopold azt mondta nekik, hogy egyetlen dollárral sem segít nekik, amíg rendesen nem kérnek bocsánatot, és nem találnak saját helyet.
Mindkettőt megtették. Eltartott egy ideig. De Tobin mostanában minden vasárnap meglátogatja a nagymamáját. Teát hoz neki.
És minden hálaadáskor azóta Leopold Ohióból érkezik a feleségével. Anyámnak hoz egy új pár meleg cipőt és egy télikabátot.
Minden egyes évben.
“Csak visszafizetem neked,” mondja neki.
És minden egyes évben ugyanazt mondja.
“Nem tartozol nekem semmivel, Leopold. Éhes voltál. Ennyi az egész.”
VÉGE.
A történet tartalma szórakoztatási célokat szolgál.






