Ethan telefonja tovább csörgött.
Egy pillanatig csak nézte a kijelzőt.
„Martin Hale – ügyvéd.”
Az arca elsápadt.
– Miért hívna az ügyvéd? – kérdezte Lily.
Ethan nem válaszolt.
Az anyja, Margaret, lassan letette a bőröndje fogantyúját.
– Ethan… mi történt?
– Semmi – vágta rá. – Claire csak megpróbál megijeszteni minket.
A telefon újra csörgött.
Ethan végül felvette.
– Martin?
A vonal másik végén néhány másodpercig csend volt.
Aztán az ügyvéd hangja hidegen és kimérten szólalt meg.
– Ethan, pontosan hol vagy?
– A házban.
– Azonnal gyere ki onnan.
Ethan megmerevedett.
– Miért?
– Mert Claire ügyfelemként jogi lépéseket tett. És mielőtt azt mondanád, hogy ez a közös ház… figyelmeztetlek: nem az.
Lily arca megváltozott.
Ethan szorosan markolta a telefont.
– Ez nevetséges. A feleségemmel vagyok házas.
– A házasság nem változtatja meg automatikusan az ingatlan tulajdonjogát – felelte Martin. – A dokumentumok alapján Claire egyedüli tulajdonos.
Ethan lenyelte a következő szót.
– De…
– És van még valami.
Martin hangja ekkor még komolyabb lett.
– A banki kimutatások szerint az elmúlt hónapokban több mint 79 000 dollárt utaltál át Claire pénzéből a családodnak.
Margaret elsápadt.
– Hetvenkilencezer?
Ethan azonnal rávágta:
– Vissza akartam fizetni!
– Mikor? – kérdezte Martin. – Miután elköltözött az egész családod a házba?
Ethan nem válaszolt.
Martin folytatta:
– Claire minden tranzakciót dokumentált. Azt is, hogy hozzáfértél a számlához.
– Ő a feleségem!
– És te engedély nélkül használtad a pénzét.
Csend.
Ethan végre megértette.
Claire nem dühösen távozott.
Claire előkészítette a távozását.
És már azelőtt intézkedett, hogy ő egyáltalán hazahozta volna a családját.
Ethan lassan az asztalon fekvő borítékhoz nyúlt.
Feltépte.
Az első oldalon egyetlen mondat állt:
„Ethan, azt kérted, bizonyítsam, hogy az enyém. Most megteszem.”
Alatta másolatok sorakoztak.
A ház tulajdoni lapja.
A teljes vételár átutalása.
A zárási dokumentumok.
Az adóbevallások.
A biztosítás.
És végül egy táblázat.
A 79 000 dolláros átutalásokról.
Az utolsó oldalon pedig egy rövid levél állt.
„Nem az fájt a legjobban, hogy a pénzemet elvetted.
Hanem az, hogy úgy viselkedtél, mintha jogod lenne hozzá.
Úgy döntöttél három ember költözéséről az otthonomba, hogy engem meg sem kérdeztél.
Ezért most én hoztam meg az első valódi döntést a házasságunkban.”
Ethan keze remegni kezdett.
– Hol van Claire? – kérdezte.
Martin válasza egyszerű volt.
– Ezt nem fogom megmondani.
– Ő a feleségem!
– Pontosan ezért kellett volna tisztelned.
A vonal megszakadt.
Ethan dühösen ledobta a telefont az asztalra.
– Ez csak egy játék! – kiáltotta.
Lily hirtelen megszólalt.
– Nem.
Mindenki ránézett.
A lány lassan a kanapéra ült.
– Ethan… tudtad, hogy Claire nem akarja, hogy ideköltözzek?
Ethan összeráncolta a homlokát.
– Miről beszélsz?
– Én kérdeztem tőle.
Margaret döbbenten nézett rá.
– Mikor?
– Három hete.
Lily lesütötte a szemét.
– Azt mondta, nem érzi jól magát attól, hogy mindenki hozzá költözik. Azt mondta, előbb veled akar beszélni.
Ethan arca megfeszült.
– És ezt miért nem mondtad el nekem?
Lily keserűen felnevetett.
– Mert azt mondtad, hogy Claire-nek nincs beleszólása.
A szoba elcsendesedett.
Margaret lassan Ethanhez fordult.
– Te azt mondtad nekünk, hogy a ház közös.
– Az is!
– Nem – mondta az apja.
Richard egész idő alatt hallgatott.
Most azonban felemelte a fejét.
– A feleséged megvette. Te pedig úgy viselkedtél, mintha te lennél a tulajdonos.
Ethan nem talált választ.
Aznap este három ember állt a hatalmas nappaliban.
Nem volt bútor.
Nem volt televízió.
Nem voltak Claire ruhái.
Nem voltak fényképek.
Csak üres falak és visszhang.
A ház, amelyet Ethan néhány órával korábban a családjának mutatott be, már nem otthon volt.
Hanem bizonyíték.
Két nappal később Ethan megjelent Claire ügyvédi irodájában.
Claire az ablak mellett állt.
Fekete nadrágot és egyszerű fehér inget viselt.
Nyugodt volt.
Túlságosan nyugodt.
Ethan belépett.
– Beszélnünk kell.
Claire nem fordult meg.
– Már beszéltünk.
– Nem így értettem.
– Tudom.
Ethan közelebb lépett.
– Hibáztam.
Claire végre ránézett.
– Miben?
Ethan megdöbbent.
– Claire…
– Pontosan szeretném hallani.
Ethan lesütötte a szemét.
– Nem kellett volna eldöntenem, hogy a szüleim és Lily beköltöznek.
– Tovább.
– Nem kellett volna elvennem a pénzt.
– Tovább.
– És nem kellett volna azt mondanom, hogy a ház az enyém.
Claire lassan bólintott.
– Ez már közelebb van az igazsághoz.
Ethan leült.
– Visszaadom a pénzt.
– Nem csak a pénzről van szó.
– Tudom.
– Nem. Még mindig nem tudod.
Claire elővett egy másik mappát.
– Tudod, miért vettem meg azt a házat?
Ethan hallgatott.
– Mert tíz évig dolgoztam érte. Nem azért, hogy egy férfi azt mondhassa nekem, kinek van joga beköltözni oda.
Ethan szeme megtelt könnyel.
– Én szeretlek.
Claire hosszú ideig nézte.
– Lehet, hogy szeretsz.
Aztán hozzátette:
– De úgy szerettél, hogy közben azt hitted, jogod van hozzám.
Ethan nem tudott mit mondani.
Claire becsukta a mappát.
– Ezért most nem a házról döntünk.
– Hanem miről?
– A házasságunkról.






