Az orvos lassan levette a tekintetét az ultrahangmonitorról.
Naomi mosolya még mindig ott ült az arcán.
Victor pedig türelmetlenül előrehajolt.
– Nos? – kérdezte. – Minden rendben van a fiammal?
Az orvos nem válaszolt azonnal.
Újra megnézte a képernyőt.
Aztán Naomi kartonját.
Végül Victorra nézett.
– Mikor volt az utolsó menstruációja, Naomi?
Naomi arca megfeszült.
– Március tizennegyedikén.
Az orvos bólintott.
– Biztos benne?
– Igen.
– És mikor mondta Victor, hogy megismerkedtek?
Naomi zavartan Victorra pillantott.
– Tavaly júliusban.
A szoba hirtelen elcsendesedett.
Victor arca megváltozott.
– Miért kérdez ilyeneket?
Az orvos lassan összekulcsolta a kezét.
– Mert a terhesség kora nem egyezik azzal, amit önök elmondtak nekem.
Miriam Reynolds azonnal megszólalt.
– Mit jelent ez?
Az orvos egyenesen Naomihoz fordult.
– A magzat körülbelül huszonhárom hetes.
Naomi arca elfehéredett.
– Ez lehetetlen.
– Nem – mondta az orvos nyugodtan. – A mérések nagyon egyértelműek.
Victor felállt.
– Huszonhárom hét? De Naomi csak…
Elhallgatott.
A dátumok hirtelen összeálltak a fejében.
A válás.
A kilenc hónap.
Az első találkozás.
Azok a hetek, amikor Naomi azt mondta, hogy még nem akarja nyilvánosságra hozni a terhességet.
Walter Reynolds ökölbe szorította a kezét.
– Doktor úr, azt mondja, hogy ez a gyermek már akkor megfogant, amikor…
Az orvos nem fejezte be helyette.
– Igen. A fogamzás időpontja alapján a terhesség nem illeszkedik ahhoz az idővonalhoz, amelyet önök megadtak.
Victor Naomi felé fordult.
– Nézz rám.
Naomi nem nézett rá.
– Naomi.
A nő szeme megtelt könnyel.
– Victor…
– Kié a gyerek?
A kérdés úgy csattant a szobában, mint egy pofon.
Miriam a szájához kapta a kezét.
Samantha pedig lassan hátralépett.
– Ez nem lehet igaz – suttogta.
Az orvos felemelte a kezét.
– Én nem mondtam, hogy biztosan nem Victor az apa. Csak azt mondom, hogy a terhesség időzítése miatt ezt genetikai vizsgálattal kell tisztázni.
Victor azonban már nem hallgatott rá.
A telefonjáért nyúlt.
Az első név, amit meglátott a kijelzőn, Penelope volt.
Az ujja megállt a hívás gombja felett.
Ugyanebben a pillanatban én már egy repülőtér felé tartottam.
Abigail és Charlotte a hátsó ülésen ültek.
A lányok még nem tudták, hogy nem egyszerűen elköltözünk.
Az Egyesült Államokat is elhagyjuk.
Nem azért, mert menekültem.
Hanem mert végre olyan életet akartam nekik építeni, amelyben soha többé nem kell azon gondolkodniuk, hogy elég értékesek-e ahhoz, hogy valaki büszke legyen rájuk.
Charlotte az ablakon bámult kifelé.
– Anya?
– Igen?
– Ugye apa még szeret minket?
A kérdés belém hasított.
De nem hazudtam.
– Nem tudom, mit érez apa. De azt tudom, hogy ti mindig szerethetők vagytok.
Abigail csendben figyelt.
– És ha a kisbaba fiú lesz, akkor apa már nem akar majd minket?
Ránéztem a visszapillantó tükörben.
– Soha ne gondold azt, hogy egy másik ember döntése meghatározza az értékedet.
Charlotte bólintott.
Aztán megfogta Abigail kezét.
– Akkor mi ketten leszünk egymás családja.
Elmosolyodtam.
– Igen.
A telefonom rezegni kezdett.
Victor.
Nem vettem fel.
Újra hívott.
Aztán még egyszer.
Majd üzenetet küldött.
„Penelope, beszélnünk kell.”
Letettem a telefonomat.
Öt perccel később újabb üzenet érkezett.
„Valami nincs rendben Naomi terhességével.”
Most először állt meg a kezem.
Nem azért, mert örültem.
Hanem mert pontosan tudtam, mit jelentett ez.
Victor egész életében azt hitte, hogy minden problémát pénzzel, kapcsolatokkal vagy hatalommal lehet megoldani.
De voltak dolgok, amelyeket nem lehetett megvásárolni.
Az igazságot például.
Délután négy órakor Victor belépett a Reynolds család penthouse-ába.
Walter már ott várta.
Miriam sírt.
Samantha pedig egy mappát tartott a kezében.
– Mi ez? – kérdezte Victor.
Samantha nem válaszolt.
Walter azonban igen.
– A családi ügyvéd küldte.
Victor kinyitotta a mappát.
Az első oldalon egy szerződés állt.
A Reynolds családi vagyonkezelő alapítványának dokumentuma.
Victor végigolvasta.
Aztán újra elolvasta.
– Ez… mi?
Walter felnézett rá.
– Mielőtt a válásod véglegessé vált, a család úgy döntött, hogy a következő fiú örökli a Reynolds üzleti részesedésének jelentős részét.
Victor szeme elkerekedett.
– A fiú?
– Igen.
– És ha nem az én fiam?
Walter arca megkeményedett.
– Akkor nem Reynolds-örökös.
A csend súlyosan rájuk nehezedett.
Victor halkan kérdezte:
– És a lányaim?
Walter nem válaszolt.
Victor tudta.
Abigail és Charlotte soha nem szerepeltek az öröklési tervben.
Mert lányok voltak.
Most azonban először életében rájött, milyen kegyetlenül ironikus volt az egész.
A család, amely mindig fiút akart, egy olyan fiú miatt készült széthullani, akiről még azt sem tudták, hogy ki az apja.
Másnap reggel a DNS-vizsgálat eredménye megérkezett.
Victor egyedül ült az ügyvédi iroda tárgyalójában.
Kinyitotta a borítékot.
Elolvasta az első sort.
Aztán elsápadt.
„Az apasági vizsgálat alapján Victor Reynolds nem a gyermek biológiai apja.”
A papír kiesett a kezéből.
A következő pillanatban megszólalt a telefonja.
Naomi volt.
– Victor…
– Ki az apa?
Hosszú csend.
– Nem tudom, hogyan mondjam el.
– Mondd ki.
– Egy férfi, akivel még előtted volt kapcsolatom.
Victor lehunyta a szemét.
– Mikor?
Naomi sírni kezdett.
– Mielőtt megismertelek.






