Vera citromot szeletelt anélkül, hogy a kezére nézett volna. Húsz év pult mögött dolgozott megtanította arra, hogy mindent automata pilóta üzemmódban csináljon. Az új lakás friss festék és sült étel illatát árasztotta. A vendégek már a fele ételnek megették az asztalon, miközben az anyósa, Raisa, folyamatosan a sarkokat vizsgálta és fejét rázta.

Volt egy terhességi teszt Vera kötényzsebében. Két sor. Négy év orvosok, remény és kórházi látogatások. Ma el fogja mondani Maximnak. Most, mindenki előtt, amikor felemelték a poharukat.

“Vera, gyere az asztalhoz!” Maxim kiáltotta a nappaliból.

Megölelte, amikor bejött. Parfüm illata volt, és mosolygott.

“A nővérem már a harmadik koccintását tartja.”

Azonnal el akarta mondani neki. De ő már elment.

A vendégek ültek és ettek, ittak. Raisa egy rendetlen szomszédról mesélt. Maxim nővére folyamatosan javította a férjét. Maxim az asztal fejében ült, nevetve és italokat töltött. Egy építőcsapat felügyelője. Egy tökéletes család képe.

Fél óra múlva felállt.

“A telefonomat a hálószobában hagytam. A helyszín művezetője talán hívott.”

Vera várt egy percet, majd felállt.

Eljött az idő.

Bement és azt mondta: “Babánk lesz.”

Megölelné, ahogy az anyakönyvi hivatalban tette az esküvőjük napján.

A hálószoba ajtaja kissé nyitva volt. Vera odalépett hozzá, de megállt.

Maxim telefonált. Hangja kemény, ismeretlen volt.

“Figyelj, elegem van abból, hogy úgy teszek, mintha egy nagy boldog család lennénk. Mind itt ülnek, tömik az eszüket és gratulálnak nekünk. Rosszul vagyok tőle. Igen, veled akarok lenni. Most nem tudom. Egy óra múlva szabad leszek. Amint jövő hónapban befejezem a projektet, elmondom neki. Csak mondjuk, hogy eltávolodtunk egymástól. Nem fog jelenetet csinálni. Ő nem képes rá. Ő egy naiv kis bolond, aki nem lát a konyhán túlra. Szétosztjuk a lakást. Ezt meg lehet oldani. A legfontosabb, hogy nincsenek gyerekeink. Szerencsére sosem tudott teherbe esni. Különben ezzel is foglalkoztam volna.”

Egy szünet.

“Szeretlek. Csak te. Rendben, visszamegyek az asztalhoz.”

Vera megfordult, és sietve bement a konyhába.

Leült egy székre.

A kezei annyira remegtek, hogy össze kellett szorítania őket a térdei közé.

Maxim elsétált mellette, és mosolygott.

“Miért ülsz itt? Mindenki téged keres.”

Felkelt.

Bementem a nappaliba.

Leültem.

Mosolygott.

Maximmal poharat koccintott, amikor ő “sziklájának, legnagyobb támasának” nevezte.

Keze a vállán olyan nehéznek tűnt, mint egy kő.

A vendégek éjfél után távoztak.

Maxim azt mondta, kimerült volt, és összeesett az ágyban.

Vera hajnali háromig takarított. Mosás, törlés, mindent elpakol.

A kezei tovább dolgoztak, de az elméje üres volt.

Másnap reggel Maxim korán elment.

Automatikusan megcsókolta a feje búbját.

Vera egyedül volt.

Régi táblagépe egy polcon hevert.

Bekapcsolta. Szinkronizálva volt a telefonjával.

Az üzenetek automatikusan megnyíltak.

Egy órán át olvasott. Talán tovább is.

Üzenetek az előző évből származnak.

A gazdasszony neve Kristina volt.

“Késni fogok az építkezésen” azt jelentette, hogy találkoznak.

“A feleségem nincs jól” azt jelentette, hogy időt akart tölteni Kristinával.

“Virágot vettem neki, hogy ne nyafogjon” – utalt arra a csokokra, amit Vera szeretettel tartott egy vázában egy egész héten át.

Egy üzenetet háromszor olvasott újra.

“Jó, hogy nincs gyerekünk. Sokkal könnyebbé teszi a felosztást.”

Vera becsukta a táblagépet.

Bementem a fürdőszobába.

A tükör előtt állt.

A keze a hasára helyezkedett.

Volt ott egy baba.

A gyermek, akire négy évig várt.

Elővette a terhességi tesztet a zsebéből.

Megnéztem a két vonalat.

Kettétété tépték.

Kidobtam a kukába.

Nem.

Nem fogja megtudni.

Két hétig úgy élt, mintha üveg mögött lenne csapdába esve.

Munka. Otthon. Egy mosoly.

Maxim későn jött haza, megcsókolta a homlokát, és görgetett a telefonján.

Nem tett fel kérdéseket.

Egyszerűen csak várt.

Közben egy terv formálódott a fejében.

Nyitott egy számlát egy másik banknál.

Átmásoltam a lakás dokumentumait.

Képernyőképeket készítettem az üzeneteiről.

Készíttettem egy tartalék kulcskészletet.

Maxim semmit sem vett észre.

Három héttel később dühösen jött haza.

Becsapta az ajtót.

“Vera, beszélnünk kell.”

“Miről?”

“Arról, ami veled történik. Úgy viselkedsz, mint egy idegen.”

Vera felállt.

Elővettem a tabletet.

Elé tette.

“Mindent tudok. Kristináról. A bérelt lakásról. A tervedről, hogy egy hónap múlva elhagysz. Arról, hogy egy naiv kis bolond vagyok, aki nem lát a konyhán túl.”

Maxim elsápadt.

“Nem az, amire gondolsz.”

“Ne hazudj. Hallottam a telefonbeszélgetésedet a házavató bulin. Minden szót. Elolvastam az üzeneteidet. Mindent tudok.”

Megpróbálta megfogni a kezét.

“Vera, bocsáss meg. Ez hiba volt. Ő semmit sem jelent. Szeretlek.”

“Szereted a kényelmes életet. De én már nem fogok csendben maradni.”

“Mit akarsz? Szakítok vele. Ígérem.”

“Azt akarom, hogy menj el. Holnap. A többi holmiját később összeszedheted, de nem töltesz itt még egy éjszakát.”

Maxim nevetett.

“Elvesztetted az eszed? Ez az én lakásom. Én fizetem a jelzálogot.”

“Együtt fizetjük. És minden bizonyítékom megvan. Ha bíróságra viszem az ügyet, elveszítheted a lakást, és még mindig adósságaid maradnak. Vagy önként távozhatsz, és békésen elintézhetjük a dolgokat.”

“Zsarolsz engem?”

“Szabadon engedlek. Nem ezt akartad?”

Ökölbe szorította a kezét.

Egy izom rándult meg az állkapcsában.

“Meg fogod bánni. Egyedül leszel, és fizetsz ezért a helyért, amíg megöregedsz.”

“Ez az életem.”

Közelebb lépett, míg végül közvetlenül előtte állt.