Malcolm Reed a mikrofonhoz emelte a fekete mappát.

Julian arca egy pillanat alatt megváltozott.

— Malcolm, ezt nem itt kellene megtárgyalnunk.

A hangja már nem volt magabiztos.

Malcolm ránézett.

— Egyetértek. Éppen ezért az igazgatótanács több mint két hete gondoskodott arról, hogy minden szükséges bizonyítékot független jogi szakértők vizsgáljanak meg.

A teremben olyan csend lett, hogy szinte hallani lehetett a pezsgőspoharak finom rezdülését.

Camilla hátralépett.

— Julian… mi történik?

Julian nem válaszolt neki.

Engem nézett.

— Nora, beszélnünk kell.

— Kilenc éve beszélhettünk volna — feleltem nyugodtan. — Most már inkább hallgatnék.

A főtanácsadó kinyitotta a mappát.

— A vizsgálat tizenkilenc olyan kifizetést azonosított, amelyeknél nem sikerült igazolni a számlázott szolgáltatásokat. A kifizetések teljes értéke meghaladja a hárommillió dollárt.

Valaki halkan felszisszent.

— Ezek közül több olyan vállalkozáshoz került, amely közvetetten az egyik vezető hozzátartozójához köthető — folytatta.

Camilla elsápadt.

Julian ökölbe szorította a kezét.

— Ez nevetséges.

— Akkor bizonyára könnyű lesz megmagyaráznia — mondta Malcolm.

A főtanácsadó elővett egy újabb dokumentumot.

— Meridian Access Partners.

Camilla lehunyta a szemét.

Julian pedig először nézett rá úgy, mintha nem szeretője, hanem idegen lenne.

— Camilla — mondta halkan. — Azt mondtad, hogy a testvérednek semmi köze ehhez.

— Mert nincs!

— Az ügyvédek szerint van.

— Julian, te hagytad jóvá a számlákat!

A férjem arca megfeszült.

— Te adtad nekem az adatokat.

— Mert te kérted őket!

A két mondat után mindenki megértette, hogy már nem egymást védik.

Egymást hibáztatják.

Malcolm felemelte a kezét.

— Elég.

A biztonsági őrök közelebb léptek.

Julian azonban rám nézett.

— Nora, kérlek.

Ez a szó különös módon hatott rám.

Kilenc év alatt talán háromszor hallottam tőle ilyen hangon.

Nem parancs volt.

Nem megvetés.

Kérés.

— Mit szeretnél? — kérdeztem.

— Beszélni veled négyszemközt.

— Miről?

— Rólunk.

Elmosolyodtam.

— Már nincs „rólunk”.

A szemében fájdalom jelent meg.

— Ne mondd ezt.

— Te mondtad ki először, Julian. Csak nem szavakkal.


Aznap este nem vittek ki senkit bilincsben.

Nem volt látványos letartóztatás.

Nem volt ordítozás.

Csak egy egyszerű igazgatótanácsi határozat.

Julian Vance-t azonnali hatállyal felfüggesztették minden vezetői feladat alól, és megtiltották számára, hogy hozzáférjen az Aurelia pénzügyi vagy belső rendszereihez.

Camillát ugyanezen az estén szabadságra küldték a vizsgálat lezárásáig.

A dolgozók pedig lassan visszatértek az asztalaikhoz.

A zenekar nem játszott tovább.

A pezsgőt sem töltötték újra.

Az ünnepségből vizsgálati helyszín lett.

Én pedig egyedül álltam a színpad mögött.

Malcolm odalépett hozzám.

— Jól vagy?

Megmozdítottam a vállamat.

— Fáj.

— Az orvos megvizsgálhat.

— Majd később.

Malcolm bólintott.

— Nora, van még valami.

Rám nézett.

— A vizsgálat nem állt meg a hárommillió dollárnál.

Éreztem, hogy megfeszül a hátam.

— Mit találtak?

— Tizenegy hónappal ezelőtt Aurelia egyik igazgatója azt javasolta, hogy a vállalat adjon el egy bizonyos technológiai szabadalmi csomagot egy külső cégnek.

— Melyiknek?

Malcolm kimondta a nevet.

Azonnal felismertem.

Northstar évekkel korábban már megvizsgálta azt a vállalatot.

— Mi köze ennek Julianhez?

Malcolm nem válaszolt azonnal.

— Az a cég három nappal azután vásárolta meg a szabadalmakat, hogy Julian részesedést kapott benne egy közvetítőn keresztül.

A levegő bennem rekedt.

— Tudtátok?

— Ma este kaptuk meg a teljes dokumentációt.

— Tehát nem csak pénzt vitt ki.

— Úgy tűnik, hogy az Aurelia értékes eszközeit is saját maga számára próbálta átirányítani.

Lenéztem a kezemre.

Kilenc év.

Kilenc év alatt mennyi mindent nem vettem észre?

Vagy inkább mennyi mindent nem akartam észrevenni?


Éjfél után értem haza.

Julian már ott volt.

Az előszobában állt, nyakkendő nélkül.

Az a férfi, aki néhány órával korábban még biztos volt benne, hogy az Aurelia új elnöke lesz, most úgy nézett ki, mint aki nem tudja, hová tartozik.

— El kell mondanom valamit — mondta.

Letettem a táskámat.

— Hallgatlak.

— Szeretlek.

Nem válaszoltam.

— Tudom, hogy ezt most nehéz elhinni.

— Nem az a nehéz, hogy elhiggyem. Az a nehéz, hogy valaha elhittem.

Lehajtotta a fejét.

— Camilla és én…

— Tudom.

— Nem úgy kezdődött.

Felnevettem.

— Ezt mindig azok mondják, akiknek túl sokáig tartott.

— Hibáztam.

— Igen.

— De nem akartalak elveszíteni.

Ránéztem.

— Julian, te nem ma este veszítettél el engem.

A szeme könnyes lett.

— Mikor?

— Akkor, amikor először hazudtál nekem, és aztán engem hibáztattál azért, mert kérdeztem.

Csend.

— És az ékszerek?

Nem felelt.

— Miért adtad Camillának az anyámtól kapott gyémántokat?

— Nem én…

Megállt.

Én pedig azonnal tudtam.

— Te adtad neki.

— Nora…

— Te adtad neki.

Lehunyta a szemét.

— Igen.

A válasz olyan halk volt, hogy szinte elveszett a szobában.

— Miért?

— Azt mondta, hogy bizonyítani akarom, hogy komolyan gondolom vele.

Keserűen elmosolyodtam.

— És kilenc év házasság után erre volt szükséged?

— Összezavarodtam.

— Nem. Nem zavart voltál. Döntéseket hoztál.


Másnap reggel ügyvédi levelet kaptam.

Julian válni akart.

Nem.

Pontosabban: azt szerette volna, ha én kezdeményezem.

Azt remélte, hogy így megmentheti a jó hírnevét.