Patricia hangját hallva lassan kifújtam a levegőt.

– Csináljuk meg – mondtam. – De most már ne nekem legyen tökéletes. Emmának legyen az.

– Értettem – felelte Patricia. – És Jessica… ne aggódj. Ezt a napot nem fogják elrontani.

Letettem a telefont.

A West Pavilion felé indultam, miközben mögöttem tovább szólt Vanessa harmincadik születésnapjának zenéje.

Nem szóltam neki.

Nem kiabáltam.

Nem kértem vissza a tortát.

Egyszerűen elkezdtem elvinni mindent.

Először a pincérek jöttek.

– Elnézést, ezt a tortát és ezeket a díszeket mi fizettük – mondtam nyugodtan.

Az egyik pincér bizonytalanul Vanessa felé nézett.

Vanessa azonnal odajött.

– Jessica, mit művelsz?

– Elköltöztetem a lányom születésnapját.

– Ez az én harmincadik születésnapom!

– Tudom.

– Anyáék is jóváhagyták!

– Attól még nem lett a tiéd az, amit én rendeltem és fizettem.

A körülöttünk állók elhallgattak.

Vanessa arca megkeményedett.

– Ne csinálj jelenetet.

Ránéztem.

– Én nem csinálok jelenetet. Te csináltál belőle.

Aztán a dekoratőrök elkezdték leszedni a lila függönyöket.

A DJ lekapcsolta a zenét.

A pincérek elvitték a csokoládészökőkutat.

A gyerekeknek szánt sütemények eltűntek a felnőttek asztaláról.

Vanessa csak állt a tiarájában.

– Nem veheted el a születésnapomat!

Patricia ekkor odalépett hozzá.

– Asszonyom, az eredeti szerződés Jessica nevére szól. A teljes rendezvényt ő finanszírozta.

Vanessa döbbenten nézett rá.

– De anyám azt mondta…

– A szerződés nem édesanyja nevére szól.

Anyám arca vörös lett.

– Jessica, ezt igazán nem kellene így csinálnod.

Most először néztem rá.

– Anya, te tudtad, hogy ez Emma születésnapja.

– Vanessa harmincadik születésnapja is fontos.

– Akkor miért nem fizetted ki neki?

Csend.

Nem volt válasz.

Egyik sem.

Csak a lila asztalterítő maradt a fűben.

Aztán valaki megérintette a karomat.

Mrs. Chun volt az.

– Emma már az új helyen van. Nem mondtam el neki, mi történt. Csak azt, hogy a mesebeli kastélyt egy másik helyre költöztetjük.

Elmosolyodtam.

– Köszönöm.

A West Pavilionhoz siettem.

És amikor odaértem, megállt a lélegzetem.

A rózsaszín és arany lufik már a helyükön voltak.

A kastély háttérfal ragyogott.

A kislányoknak koronák sorakoztak egy asztalon.

A festő állomás készen állt.

A kisállatkertben nyuszik, kecskék és egy apró póni várta a gyerekeket.

A háromemeletes torta közepén pedig újra ott volt Emma eredeti topperje.

EMMA 7. SZÜLETÉSNAPJA.

Aztán Emma megérkezett.

Kiszállt az autóból.

Egy pillanatig csak nézett.

– Anya…

Leguggoltam elé.

– Itt van a meséd.

A szeme megtelt könnyel.

– Tényleg?

– Tényleg.

A következő pillanatban a nyakamba ugrott.

– Azt hittem, elveszett!

Megöleltem.

– Senki nem veheti el tőled azt, amit neked szántunk.

A vendégek lassan megérkeztek.

A gyerekek sikoltozva rohantak a kastély felé.

Emma pedig végre úgy nézett ki, ahogy egy hétéves kislánynak egy születésnapján kellene.

Boldognak.


Körülbelül negyven perccel később Vanessa megjelent a West Pavilionnál.

Már nem volt rajta tiara.

A sminkje elkenődött.

A kezében pedig ott volt az anyám telefonja.

– Jessica, beszélnünk kell.

– Nem most.

– De igen.

– Emma születésnapján nem.

Vanessa a gyerekekre nézett.

– Elvitted az összes vendégemet.

– Nem.

Megráztam a fejem.

– A te vendégeid a saját pénzükből is maradhattak volna. Csak az én rendezvényemet vittem el onnan.

– Megaláztál.

Erre először majdnem felnevettem.

– Vanessa, te egy hétéves kislány születésnapján vetted fel a tiarádat, amit hónapokig tervezett, és azt mondtad neki, hogy „a nagy lányok osztoznak”.

Vanessa lesütötte a szemét.

– Nem gondoltam, hogy ennyire megviseli.

– Pont ez a probléma.

A hangom halk maradt.

– Nem gondoltál rá.

Anyám közben odaért.

– Jessica, a család nem így viselkedik.

Ránéztem.

– Igazad van.

Egy pillanatig azt hitte, egyetértek vele.

Aztán folytattam.

– A család nem veszi el egy gyerektől azt az egyetlen napot, amit hónapokon át vár.

Anyám arca megváltozott.

– Mi csak…

– Nem.

Most már nem hagytam, hogy befejezze.

– Mindig én alkalmazkodtam. Vanessa miatt. Miattad. A család miatt. Mindig azt mondtam, hogy „nem baj”. Most először mondom azt, hogy baj.

Vanessa szeme összeszűkült.

– Akkor most gyűlölsz minket?

– Nem.

Ránéztem.

– Csak többé nem fogom összekeverni a szeretetet azzal, hogy hagyom, hogy átlépjetek rajtam.


Aznap este, amikor a vendégek hazamentek, Emma a kanapén ült a koronájával.

A kezében egy kis ajándékot tartott.

– Anya?

– Igen?

– Vanessa most már nem veheti el a következő születésnapomat?

Elhallgattam.

– Nem.

– Miért?

Megsimogattam a haját.

– Mert legközelebb nem engedem, hogy bárki más döntsön helyettünk.

Emma elmosolyodott.

– Akkor jövőre unikornisok lehetnek?

Elnevettem magam.

– Meglátjuk.

– És csillámpor?

– Valószínűleg.

– És száz lufi?

– Talán.

– És Vanessa?

Egy pillanatra csend lett.

Aztán azt mondtam:

– Ha Vanessa eljön, akkor vendég lesz.

Emma bólintott.

– Nem ő lesz a szülinapos.

– Nem.

– Jó.

Aztán hozzám bújt.


Másnap reggel Patricia felhívott.

– Jessica, van egy problémánk.

– Mi történt?

– Vanessa vissza akarja kérni a pénzt.

Elhallgattam.

– Milyen pénzt?