Patricia hangját hallva lassan kifújtam a levegőt.
– Csináljuk meg – mondtam. – De most már ne nekem legyen tökéletes. Emmának legyen az.
– Értettem – felelte Patricia. – És Jessica… ne aggódj. Ezt a napot nem fogják elrontani.
Letettem a telefont.
A West Pavilion felé indultam, miközben mögöttem tovább szólt Vanessa harmincadik születésnapjának zenéje.
Nem szóltam neki.
Nem kiabáltam.
Nem kértem vissza a tortát.
Egyszerűen elkezdtem elvinni mindent.
Először a pincérek jöttek.
– Elnézést, ezt a tortát és ezeket a díszeket mi fizettük – mondtam nyugodtan.
Az egyik pincér bizonytalanul Vanessa felé nézett.
Vanessa azonnal odajött.
– Jessica, mit művelsz?
– Elköltöztetem a lányom születésnapját.
– Ez az én harmincadik születésnapom!
– Tudom.
– Anyáék is jóváhagyták!
– Attól még nem lett a tiéd az, amit én rendeltem és fizettem.
A körülöttünk állók elhallgattak.
Vanessa arca megkeményedett.
– Ne csinálj jelenetet.
Ránéztem.
– Én nem csinálok jelenetet. Te csináltál belőle.
Aztán a dekoratőrök elkezdték leszedni a lila függönyöket.
A DJ lekapcsolta a zenét.
A pincérek elvitték a csokoládészökőkutat.
A gyerekeknek szánt sütemények eltűntek a felnőttek asztaláról.
Vanessa csak állt a tiarájában.
– Nem veheted el a születésnapomat!
Patricia ekkor odalépett hozzá.
– Asszonyom, az eredeti szerződés Jessica nevére szól. A teljes rendezvényt ő finanszírozta.
Vanessa döbbenten nézett rá.
– De anyám azt mondta…
– A szerződés nem édesanyja nevére szól.
Anyám arca vörös lett.
– Jessica, ezt igazán nem kellene így csinálnod.
Most először néztem rá.
– Anya, te tudtad, hogy ez Emma születésnapja.
– Vanessa harmincadik születésnapja is fontos.
– Akkor miért nem fizetted ki neki?
Csend.
Nem volt válasz.
Egyik sem.
Csak a lila asztalterítő maradt a fűben.
Aztán valaki megérintette a karomat.
Mrs. Chun volt az.
– Emma már az új helyen van. Nem mondtam el neki, mi történt. Csak azt, hogy a mesebeli kastélyt egy másik helyre költöztetjük.
Elmosolyodtam.
– Köszönöm.
A West Pavilionhoz siettem.
És amikor odaértem, megállt a lélegzetem.
A rózsaszín és arany lufik már a helyükön voltak.
A kastély háttérfal ragyogott.
A kislányoknak koronák sorakoztak egy asztalon.
A festő állomás készen állt.
A kisállatkertben nyuszik, kecskék és egy apró póni várta a gyerekeket.
A háromemeletes torta közepén pedig újra ott volt Emma eredeti topperje.
EMMA 7. SZÜLETÉSNAPJA.
Aztán Emma megérkezett.
Kiszállt az autóból.
Egy pillanatig csak nézett.
– Anya…
Leguggoltam elé.
– Itt van a meséd.
A szeme megtelt könnyel.
– Tényleg?
– Tényleg.
A következő pillanatban a nyakamba ugrott.
– Azt hittem, elveszett!
Megöleltem.
– Senki nem veheti el tőled azt, amit neked szántunk.
A vendégek lassan megérkeztek.
A gyerekek sikoltozva rohantak a kastély felé.
Emma pedig végre úgy nézett ki, ahogy egy hétéves kislánynak egy születésnapján kellene.
Boldognak.
Körülbelül negyven perccel később Vanessa megjelent a West Pavilionnál.
Már nem volt rajta tiara.
A sminkje elkenődött.
A kezében pedig ott volt az anyám telefonja.
– Jessica, beszélnünk kell.
– Nem most.
– De igen.
– Emma születésnapján nem.
Vanessa a gyerekekre nézett.
– Elvitted az összes vendégemet.
– Nem.
Megráztam a fejem.
– A te vendégeid a saját pénzükből is maradhattak volna. Csak az én rendezvényemet vittem el onnan.
– Megaláztál.
Erre először majdnem felnevettem.
– Vanessa, te egy hétéves kislány születésnapján vetted fel a tiarádat, amit hónapokig tervezett, és azt mondtad neki, hogy „a nagy lányok osztoznak”.
Vanessa lesütötte a szemét.
– Nem gondoltam, hogy ennyire megviseli.
– Pont ez a probléma.
A hangom halk maradt.
– Nem gondoltál rá.
Anyám közben odaért.
– Jessica, a család nem így viselkedik.
Ránéztem.
– Igazad van.
Egy pillanatig azt hitte, egyetértek vele.
Aztán folytattam.
– A család nem veszi el egy gyerektől azt az egyetlen napot, amit hónapokon át vár.
Anyám arca megváltozott.
– Mi csak…
– Nem.
Most már nem hagytam, hogy befejezze.
– Mindig én alkalmazkodtam. Vanessa miatt. Miattad. A család miatt. Mindig azt mondtam, hogy „nem baj”. Most először mondom azt, hogy baj.
Vanessa szeme összeszűkült.
– Akkor most gyűlölsz minket?
– Nem.
Ránéztem.
– Csak többé nem fogom összekeverni a szeretetet azzal, hogy hagyom, hogy átlépjetek rajtam.
Aznap este, amikor a vendégek hazamentek, Emma a kanapén ült a koronájával.
A kezében egy kis ajándékot tartott.
– Anya?
– Igen?
– Vanessa most már nem veheti el a következő születésnapomat?
Elhallgattam.
– Nem.
– Miért?
Megsimogattam a haját.
– Mert legközelebb nem engedem, hogy bárki más döntsön helyettünk.
Emma elmosolyodott.
– Akkor jövőre unikornisok lehetnek?
Elnevettem magam.
– Meglátjuk.
– És csillámpor?
– Valószínűleg.
– És száz lufi?
– Talán.
– És Vanessa?
Egy pillanatra csend lett.
Aztán azt mondtam:
– Ha Vanessa eljön, akkor vendég lesz.
Emma bólintott.
– Nem ő lesz a szülinapos.
– Nem.
– Jó.
Aztán hozzám bújt.
Másnap reggel Patricia felhívott.
– Jessica, van egy problémánk.
– Mi történt?
– Vanessa vissza akarja kérni a pénzt.
Elhallgattam.
– Milyen pénzt?






