Három hónappal később a bíróságon ültem.

Arthur minden vádat tagadott.

Azt állította, Audrey depressziós volt.

Azt állította, én gyűlöltem őt.

Azt állította, a felvételeket manipuláltuk.

De azt nem tudta, hogy Dr. Hayes már átadta az eredeti készüléket.

És nem tudta, hogy Julian könyvelési bizonyítékai több mint öt évnyi titkos pénzmozgást tártak fel.

Arthur nemcsak Audrey gyógyszereit manipulálta.

Más nőket is megkárosított.

Az egyikük korábbi alkalmazottja volt.

A másik egy üzlettársa.

A harmadik pedig egy beteg, akinek a nevében hamis dokumentumokat írt alá.

Audrey volt az egyetlen, aki rájött.

És ezért kellett meghalnia.

A tárgyalás utolsó napján lejátszották Audrey utolsó felvételét.

A terem teljesen elcsendesedett.

– Anya…

A hangja betöltötte a termet.

– Ha ezt hallod, valószínűleg már nem tudok veled beszélni.

A szemem megtelt könnyel.

Most először.

– Szeretlek.

Lehajtottam a fejem.

– És kérlek, ne úgy emlékezz rám, mint arra a lányra, aki félt.

A felvétel végén Audrey elmosolyodott.

– Emlékezz arra, aki végül ki mert állni magáért.

A bíró kimondta az ítéletet.

Arthur bűnös volt.

Az ítélet után kimentem a bíróság épületéből.

Odakint sütött a nap.

Julian mellém lépett.

– Hogy érzed magad?

Sokáig nem válaszoltam.

Aztán az ég felé néztem.

– Üresnek.

– Megértem.

– De már nem azért, mert elvesztettem.

Julian rám nézett.

– Hanem?

Elmosolyodtam.

– Mert végre tudom, hogy nem hagytam cserben.

Aznap este hazamentem.

Audrey régi szobájában leültem az ágya szélére.

A párnája alatt találtam egy apró borítékot.

Az én nevem állt rajta.

Anyának.

Felnyitottam.

Egyetlen mondat volt benne:

„Ha egyszer eljön a nap, amikor már nem tudok beszélni, kérlek, beszélj helyettem.”

A papírt a mellkasomhoz szorítottam.

És akkor végre sírni kezdtem.

Nem Arthur miatt.

Nem a tárgyalás miatt.

Hanem Audrey miatt.

Mert rájöttem, hogy a lányom nem azt kérte tőlem, hogy bosszút álljak.

Hanem azt, hogy ne engedjem, hogy a hazugság legyen az utolsó szó az életében.

Másnap reggel elmentem a temetőbe.

Virágot tettem a sírjára.

– Beszéltem helyetted, kicsim – suttogtam.

A szél végigfutott a fák között.

És hosszú idő után először nem éreztem haragot.

Csak csendet.

Egy tiszta, békés csendet.

Aztán elmosolyodtam.

– Most már pihenhetsz, Audrey.

És amikor elindultam hazafelé, a telefonom megszólalt.

Egy ismeretlen szám volt.

Megálltam.

Felvettem.

A vonal másik végén egy nő hangja szólalt meg.

– Eleanor?

– Igen.

– Nem ismer engem. De ismerem a lányát.

Megdermedtem.

– Mit akar?

A nő halkan válaszolt:

– Audrey halála nem Arthur legnagyobb titka volt.

Csend.

– Van egy másik ember is.

A vonal megszakadt.

Lenéztem a telefonomra.

És abban a pillanatban tudtam:

Arthur története véget ért.

De Audrey története…

még nem.

Javítsd ki a történet következetlenségeitErősítsd meg Audrey halálának rejtélyét