– Signora Bellandi, ha már ilyen kedvesen megkérdezte, szeretnék néhány szót mondani. De talán jobb, ha most olaszul teszem.

Livia arcáról egyetlen pillanat alatt eltűnt a mosoly.

A pohár, amelyet a kezében tartott, megállt félúton az asztal fölött.

Matteo felnézett.

Nora pedig úgy nézett rám, mintha hirtelen egy teljesen másik embert látna maga előtt.

Folytattam.

– Először is szeretném megköszönni a vendégszeretetet. Egész életemben amerikai gyárban dolgoztam. Nem jártam egyetemre, és soha nem tanultam meg elegáns éttermekben viselkedni. De egy dolgot megtanultam: mielőtt az ember válaszol, érdemes figyelnie.

Carlo elnevette magát.

– Ez valami vicc?

Ránéztem.

– Nem.

Aztán visszafordultam Liviához.

– És különösen érdemes figyelni, amikor azt hiszik rólunk, hogy nem értjük, amit mondanak.

A csend most már teljes volt.

Livia arca megfeszült.

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt, hogy értem az olaszt. Nem tökéletesen. De eleget.

Matteo lassan lehunyta a szemét.

– Gus…

– Nem, Matteo. Most hadd fejezzem be.

A lányomra néztem.

– Nora, sajnálom, hogy nem mondtad el nekem. Nem azért, mert terhes vagy. Hanem azért, mert valaki elhitette veled, hogy egyedül kell megbirkóznod ezzel.

Nora szeme megtelt könnyel.

Livia azonnal közbevágott.

– Ez családi ügy.

– Pontosan. Ezért szeretném tudni, miért beszélnek róla úgy, mintha Nora nem is ülne ennél az asztalnál.

Senki sem válaszolt.

Én pedig ekkor kimondtam azt a mondatot, amelyet néhány perccel korábban hallottam.

– „A woman who is ashamed will sign anything.”

Livia arca elsápadt.

A fordítást már nem kellett elmondanom.

Mindenki értette.

Matteo felállt.

– Mama, elég.

– Ülj le!

– Nem.

Ez volt az első alkalom, hogy Matteo nyíltan szembeszállt az anyjával.

Livia lassan felé fordult.

– Nem tudod, mit csinálsz.

– Dehogynem.

Matteo hangja remegett.

– Tudom, hogy miről beszéltünk. És tudom, mit tettél azzal a dokumentummal.

A gyomrom összeszorult.

– Milyen dokumentummal?

Matteo nem válaszolt azonnal.

Nora igen.

– Apa… holnap egy házassági megállapodást kellene aláírnom.

– Miért „kellene”?

– Mert…

A lányom hangja elcsuklott.

– Mert a család szerint a baba miatt szükség van rá.

Felálltam.

– Milyen baba miatt?

Nora rám nézett.

– Apa, nyolc hetes terhes vagyok.

Minden hang eltűnt a fejemből.

Nyolc hét.

A lányom gyermeket várt.

Az unokámat.

És én úgy tudtam meg, hogy egy olasz villában tizennégy ember előtt beszéltek róla.

A székem háttámlájába kapaszkodtam.

Nora odajött hozzám.

– Sajnálom. Féltem.

– Tőlem?

– Nem.

Megrázta a fejét.

– Attól, hogy minden megváltozik. Attól, hogy Matteo családja szerint ha megtartom a babát, el kell fogadnom bizonyos feltételeket.

– Milyen feltételeket?

Matteo közbevágott.

– Nem tudtam, hogy anyám ezt így intézi.

– De tudtál a papírokról.

Hallgatott.

Ez elég volt.


Aznap este nem mentünk vissza a vacsoraasztalhoz.

Nora, Matteo és én a régi könyvtárban ültünk. Enrico néhány perccel később csatlakozott hozzánk.

Ő volt az egyetlen, aki láthatóan nem lepődött meg.

– Én tudtam, hogy lesz ebből baj – mondta.

Ránéztem.

– Mennyit tudott?

Enrico sóhajtott.

– Túl sokat ahhoz, hogy tovább hallgassak.

Matteo elővette a telefonját.

– Az anyám egy feltételes házassági szerződést készíttetett.

– Feltételes?

– Nora nemcsak a házassági vagyonközösségről írt volna alá.

Matteo megnyitott egy fényképet.

– A dokumentumban az szerepel, hogy ha a házasság az első öt évben felbomlik, Nora csak akkor tarthatja meg a gyermeket Olaszországban, ha a Bellandi család engedélyezi.

Éreztem, ahogy megfeszül az állkapcsom.

– Mi?

– Van még rosszabb.

Nora suttogta:

– A dokumentum szerint a gyermek állandó lakóhelye Olaszország lenne. És ha én vissza akarok költözni Amerikába, ahhoz Matteo és a család írásos hozzájárulása kellene.

Nem tudtam megszólalni.

Aztán Enrico előrehajolt.

– És van egy záradék, amelyről Nora nem tud.

– Mi az?

– A terhességre vonatkozó.

Matteo ránézett az apjára.

– Apa…

– El kell mondanod neki.

Enrico rám nézett.

– Ha Nora a terhesség alatt megszakítja az esküvőt, a szerződés szerint a Bellandi család jogi és pénzügyi kártérítést követelhet tőle.

Nora elsápadt.

– Ez nem lehet törvényes.

– Lehet, hogy nem az.

Enrico hangja keserű volt.

– De a család ügyvédje szerint elég ahhoz, hogy évekig tartó pereskedésbe kényszerítsék.

Ránéztem Matteóra.

– Te ezt aláírtad?

– Nem.

– Akkor miért maradtál csendben?

Matteo szemében könnyek jelentek meg.

– Mert gyáva voltam.

Ez volt az első őszinte válasza aznap este.

– Szeretem Norát. De egész életemben azt tanultam, hogy anyámmal nem lehet szembeszállni. Ha ellenkezem, mindent elveszíthetek. A családot. A kutatói támogatásomat. A házat. A laboratóriumot. Mindent.

Nora felállt.

– És engem?

Matteo nem válaszolt.

Nora könnyei végigfolytak az arcán.

– Engem is elveszíthetsz.


Másnap reggel nyolckor megérkezett Fabrizio, a család ügyvédje.

A villa könyvtárában ültünk.

Livia is ott volt.

Ő már nem mosolygott.

Az asztalon ott feküdt a bőrkötéses iratcsomó.

– Signor Mahoney – mondta Fabrizio –, ön nem érintett a megállapodásban.

– A lányom érintett. Ez elég.

– Természetesen.

– Elolvasta már valaki angolul?

Csend.

Nora megszólalt.

– Nem.

– Akkor senki nem ír alá semmit.

Livia felháborodott.