– Signora Bellandi, ha már ilyen kedvesen megkérdezte, szeretnék néhány szót mondani. De talán jobb, ha most olaszul teszem.
Livia arcáról egyetlen pillanat alatt eltűnt a mosoly.
A pohár, amelyet a kezében tartott, megállt félúton az asztal fölött.
Matteo felnézett.
Nora pedig úgy nézett rám, mintha hirtelen egy teljesen másik embert látna maga előtt.
Folytattam.
– Először is szeretném megköszönni a vendégszeretetet. Egész életemben amerikai gyárban dolgoztam. Nem jártam egyetemre, és soha nem tanultam meg elegáns éttermekben viselkedni. De egy dolgot megtanultam: mielőtt az ember válaszol, érdemes figyelnie.
Carlo elnevette magát.
– Ez valami vicc?
Ránéztem.
– Nem.
Aztán visszafordultam Liviához.
– És különösen érdemes figyelni, amikor azt hiszik rólunk, hogy nem értjük, amit mondanak.
A csend most már teljes volt.
Livia arca megfeszült.
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy értem az olaszt. Nem tökéletesen. De eleget.
Matteo lassan lehunyta a szemét.
– Gus…
– Nem, Matteo. Most hadd fejezzem be.
A lányomra néztem.
– Nora, sajnálom, hogy nem mondtad el nekem. Nem azért, mert terhes vagy. Hanem azért, mert valaki elhitette veled, hogy egyedül kell megbirkóznod ezzel.
Nora szeme megtelt könnyel.
Livia azonnal közbevágott.
– Ez családi ügy.
– Pontosan. Ezért szeretném tudni, miért beszélnek róla úgy, mintha Nora nem is ülne ennél az asztalnál.
Senki sem válaszolt.
Én pedig ekkor kimondtam azt a mondatot, amelyet néhány perccel korábban hallottam.
– „A woman who is ashamed will sign anything.”
Livia arca elsápadt.
A fordítást már nem kellett elmondanom.
Mindenki értette.
Matteo felállt.
– Mama, elég.
– Ülj le!
– Nem.
Ez volt az első alkalom, hogy Matteo nyíltan szembeszállt az anyjával.
Livia lassan felé fordult.
– Nem tudod, mit csinálsz.
– Dehogynem.
Matteo hangja remegett.
– Tudom, hogy miről beszéltünk. És tudom, mit tettél azzal a dokumentummal.
A gyomrom összeszorult.
– Milyen dokumentummal?
Matteo nem válaszolt azonnal.
Nora igen.
– Apa… holnap egy házassági megállapodást kellene aláírnom.
– Miért „kellene”?
– Mert…
A lányom hangja elcsuklott.
– Mert a család szerint a baba miatt szükség van rá.
Felálltam.
– Milyen baba miatt?
Nora rám nézett.
– Apa, nyolc hetes terhes vagyok.
Minden hang eltűnt a fejemből.
Nyolc hét.
A lányom gyermeket várt.
Az unokámat.
És én úgy tudtam meg, hogy egy olasz villában tizennégy ember előtt beszéltek róla.
A székem háttámlájába kapaszkodtam.
Nora odajött hozzám.
– Sajnálom. Féltem.
– Tőlem?
– Nem.
Megrázta a fejét.
– Attól, hogy minden megváltozik. Attól, hogy Matteo családja szerint ha megtartom a babát, el kell fogadnom bizonyos feltételeket.
– Milyen feltételeket?
Matteo közbevágott.
– Nem tudtam, hogy anyám ezt így intézi.
– De tudtál a papírokról.
Hallgatott.
Ez elég volt.
Aznap este nem mentünk vissza a vacsoraasztalhoz.
Nora, Matteo és én a régi könyvtárban ültünk. Enrico néhány perccel később csatlakozott hozzánk.
Ő volt az egyetlen, aki láthatóan nem lepődött meg.
– Én tudtam, hogy lesz ebből baj – mondta.
Ránéztem.
– Mennyit tudott?
Enrico sóhajtott.
– Túl sokat ahhoz, hogy tovább hallgassak.
Matteo elővette a telefonját.
– Az anyám egy feltételes házassági szerződést készíttetett.
– Feltételes?
– Nora nemcsak a házassági vagyonközösségről írt volna alá.
Matteo megnyitott egy fényképet.
– A dokumentumban az szerepel, hogy ha a házasság az első öt évben felbomlik, Nora csak akkor tarthatja meg a gyermeket Olaszországban, ha a Bellandi család engedélyezi.
Éreztem, ahogy megfeszül az állkapcsom.
– Mi?
– Van még rosszabb.
Nora suttogta:
– A dokumentum szerint a gyermek állandó lakóhelye Olaszország lenne. És ha én vissza akarok költözni Amerikába, ahhoz Matteo és a család írásos hozzájárulása kellene.
Nem tudtam megszólalni.
Aztán Enrico előrehajolt.
– És van egy záradék, amelyről Nora nem tud.
– Mi az?
– A terhességre vonatkozó.
Matteo ránézett az apjára.
– Apa…
– El kell mondanod neki.
Enrico rám nézett.
– Ha Nora a terhesség alatt megszakítja az esküvőt, a szerződés szerint a Bellandi család jogi és pénzügyi kártérítést követelhet tőle.
Nora elsápadt.
– Ez nem lehet törvényes.
– Lehet, hogy nem az.
Enrico hangja keserű volt.
– De a család ügyvédje szerint elég ahhoz, hogy évekig tartó pereskedésbe kényszerítsék.
Ránéztem Matteóra.
– Te ezt aláírtad?
– Nem.
– Akkor miért maradtál csendben?
Matteo szemében könnyek jelentek meg.
– Mert gyáva voltam.
Ez volt az első őszinte válasza aznap este.
– Szeretem Norát. De egész életemben azt tanultam, hogy anyámmal nem lehet szembeszállni. Ha ellenkezem, mindent elveszíthetek. A családot. A kutatói támogatásomat. A házat. A laboratóriumot. Mindent.
Nora felállt.
– És engem?
Matteo nem válaszolt.
Nora könnyei végigfolytak az arcán.
– Engem is elveszíthetsz.
Másnap reggel nyolckor megérkezett Fabrizio, a család ügyvédje.
A villa könyvtárában ültünk.
Livia is ott volt.
Ő már nem mosolygott.
Az asztalon ott feküdt a bőrkötéses iratcsomó.
– Signor Mahoney – mondta Fabrizio –, ön nem érintett a megállapodásban.
– A lányom érintett. Ez elég.
– Természetesen.
– Elolvasta már valaki angolul?
Csend.
Nora megszólalt.
– Nem.
– Akkor senki nem ír alá semmit.
Livia felháborodott.






