– Ez nevetséges. Egy esküvő előtt minden családnak vannak megállapodásai.
– Egy normális megállapodás nem arról szól, hogy a menyasszony elveszítheti a saját gyermekét, ha elhagyja a férjét.
Livia arca megkeményedett.
– Ön nem érti az itteni családi rendszert.
– Lehet.
A szemébe néztem.
– De harmincnégy évet dolgoztam egy gyárban. Tudom, milyen az, amikor valaki egy szerződés apró betűs részében próbálja megszerezni azt, amit az asztalnál nem tudna tisztességesen kérni.
Fabrizio lehajtotta a fejét.
– Van egy probléma.
Mindenki ránézett.
– Milyen probléma?
– A szerződés jelenlegi változata nem végleges.
– Mit jelent ez?
– A tegnap esti példányt nem én készítettem.
Livia felállt.
– Fabrizio!
Az ügyvéd azonban folytatta.
– Valaki módosította a dokumentumot azután, hogy én elküldtem az eredeti változatot.
Matteo rám nézett.
– Anya.
Livia nem válaszolt.
Fabrizio elővett egy másik mappát.
– Az eredeti változatban nem szerepelt a gyermek Olaszországhoz kötése. Nem szerepelt a kártérítési záradék sem.
Nora arca megváltozott.
– Akkor ki tette bele?
Fabrizio Liviára nézett.
– Az én példányomat valaki felülírta.
A szobában dermedt csend lett.
Livia végül megszólalt.
– Igen. Én voltam.
Matteo becsukta a szemét.
Enrico pedig halkan azt mondta:
– Tudtam.
De Livia még nem végzett.
Kinyitotta a táskáját.
Egy másik dokumentumot tett az asztalra.
– Van valami, amit egyikőtök sem tud.
Nora ránézett.
– Mi az?
Livia hangja most először nem volt gúnyos.
Hanem fáradt.
– A Bellandi család elveszíti a borászatot.
Matteo felkapta a fejét.
– Mi?
– Az adósságok miatt.
Enrico lassan bólintott.
– Tizennyolc hónapja próbáljuk elrejteni.
Livia rám nézett.
– Az esküvő nemcsak szerelemről szólt. A házasság révén akartuk megmenteni a birtokot.
Nora arca megkeményedett.
– Tehát ezért kellettem?
– Nem.
Livia hangja megremegett.
– Nem csak ezért.
– Akkor miért?
Livia néhány másodpercig hallgatott.
– Mert amikor Matteo megmutatta rólad a fényképet, tudtam, hogy ő valóban szeret. És azt is tudtam, hogy ha elveszít téged, vele együtt mindent elveszíthetek.
– Ez nem szeretet. Ez zsarolás.
Livia nem vitatkozott.
Aztán rám nézett.
– De van valami más is. Valami, amit még nem tudnak.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Mi?
Livia tekintete egyenesen rám szegeződött.
– Az ön felesége, Maureen…
A szoba mintha megfagyott volna.
– Honnan ismeri a feleségem nevét?
Livia nem válaszolt.
Csak egy régi, megsárgult fényképet húzott elő a táskájából.
A képen Maureen állt egy olaszországi kisvárosban.
Mellette egy fiatal, sötét hajú nő mosolygott.
A nő Livia volt.
Én pedig csak bámultam a fényképet.
Mert hirtelen rájöttem valamire.
Maureen soha nem beszélt nekem arról, hogy járt Olaszországban.
Soha.
Livia pedig úgy nézett rám, mintha pontosan tudná, hogy ez a fénykép egyetlen pillanat alatt átírhatja mindazt, amit a saját feleségemről hittem.
– Gus – mondta halkan –, mielőtt holnap visszarepülne Amerikába, meg kell tudnia az igazságot Maureenről.
A kezem ökölbe szorult.
– Milyen igazságot?
Livia a fényképre mutatott.
– A felesége nem véletlenül találkozott velem harminc évvel ezelőtt.
És ekkor Matteo felnézett az anyjára.
– Mama… mit tettél?
Livia csak annyit mondott:
– Nem én tettem. Maureen tette.
Aztán a fényképet felém tolta.
A hátulján egyetlen mondat állt olaszul.
„Ha valaha Gus megtudja, mondd el neki, mi történt azon az éjszakán.”






