Négy hónappal azután, hogy végleg elköltöztem Nogueiróból, azt hittem, az egész történet lezárult.

A tizennyolc hónapos részletfizetés rendben haladt. Albano minden hónapban időben átutalta az 1023 eurót. Tiago néha írt egy-egy rövid üzenetet, de már nem beszéltünk a régi kapcsolatunkról.

Én pedig végre elkezdtem felépíteni azt az életet, amelyet korábban mindig csak mások házában próbáltam megteremteni.

A São Victor-i kis lakásom lassan otthonossá vált. Vettem egy új könyvespolcot. A konyhába két széket. Az erkélyre rozmaringot, bazsalikomot és egy kis citromfát.

Minden az én nevemen volt.

Minden döntés az enyém volt.

És talán éppen ezért nem számítottam arra, ami egy októberi hétfő reggelen történt.

A klinikán éppen két páciens között voltam, amikor Albano hívott.

— Letícia, tudnál ma este találkozni velem?

Meglepődtem.

— Persze. Valami baj van?

Hosszú csend következett.

— A házzal kapcsolatban.

A gyomrom összeszorult.

— Conceição megint problémázik a részletek miatt?

— Nem. Ez most más.

Este egy kávézóban találkoztunk Braga központjában. Albano már ott ült az ablak mellett. Előtte egy barna boríték feküdt.

Amikor leültem, nem köszöntéssel kezdte.

— Azt szeretném, ha ezt te látnád először.

Kinyitotta a borítékot.

Egy hivatalos értékbecslés volt.

A Nogueiró-i házat az általam végzett felújítás után jóval magasabbra értékelték, mint korábban.

Nem néhány ezer euróval.

Több tízezerrel.

De nem ez volt a legmeglepőbb.

A következő papíron egy ügyvédi levél szerepelt.

Conceição el akarta adni a házat.

— És? — kérdeztem. — Ez az ő házuk. Megteheti.

Albano lehajtotta a fejét.

— Nem egészen.

Felnéztem rá.

— Mit jelent ez?

— A felújítás egy részéhez a te pénzedet használtuk. A ház értéke pedig jelentősen nőtt. Az ügyvéd szerint meg kell állapodnunk veled, mielőtt eladjuk.

Egy pillanatig nem tudtam megszólalni.

Nem azért, mert vissza akartam kapni azt a házat.

Hanem mert hirtelen megértettem valamit.

Az a pénz, amelyről Conceição azt mondta, hogy „csak az én döntésem volt”, még mindig ott állt a falakban.

A padlóban.

Az ablakokban.

A konyhaszekrényekben.

Mindenütt.

— Mennyi lenne az én részem? — kérdeztem.

Albano egy másik papírt csúsztatott elém.

Az összeg jóval magasabb volt annál, amit eredetileg követeltem.

— Ezt nem én számoltam ki — mondta. — Az ügyvéd és az értékbecslő.

Én azonban nem örültem.

Mert eszembe jutott Inês és a kisbabája.

— Hol laknak majd?

Albano elmosolyodott, de szomorúan.

— Inês már talált lakást. Segítünk neki. Conceição pedig most azt mondja, hogy talán mégsem akarja eladni.

— Miért?

Az öregember rám nézett.

— Mert rájött, hogy amit te csináltál, azt senki más nem fogja ugyanilyen olcsón megcsinálni.

Elnevettem magam.

Nem azért, mert vicces volt.

Hanem mert pontosan ugyanaz a mondat jutott eszembe, amelyet hónapokkal korábban már hallottam.

„Te akartad megcsinálni.”

Most azonban a helyzet megfordult.

Másnap Conceição megjelent a klinikán.

Nem szólt előre.

A recepciós csak annyit mondott:

— Egy hölgy keres téged. Azt mondja, családi ügy.

Amikor megláttam, azonnal tudtam, miről van szó.

— Beszélnünk kell — mondta.

Kimentünk az épület elé.

— Albano mindent elmondott — kezdte. — A házat el akarják adni, de azt mondja, hogy neked is van követelésed.

— Nem követeltem újra semmit.

— De az ügyvéd szerint járhat.

— Akkor beszéljen az ügyvéddel.

Conceição néhány másodpercig hallgatott.

Aztán halkabban folytatta:

— Szeretném, ha nem kérnél többet.

Ránéztem.

— Miért?

— Mert ha mindent kifizetünk neked, kevesebb marad nekünk.

És akkor megértettem.

Még mindig ugyanott tartott.

A ház az ő szemében mindig az övé volt.

Az én pénzem pedig csak addig számított, amíg szükség volt rá.

— Conceição — mondtam nyugodtan —, én már nem akarom az életüket. Nem akarom a házat. Nem akarok vitát sem. De azt sem fogom újra megtenni, hogy mások kényelme miatt lemondok arról, ami jogosan megillet.

Elfordította a fejét.

— Régen nem ilyen voltál.

— De. Csak régen féltem elveszíteni magukat.

Csend lett.

— És most?

Ránéztem.

— Most már tudom, hogy önmagamat sokkal drágább elveszíteni.

Két héttel később aláírtuk az új megállapodást.

A házat eladták.

Albano előbb kifizette a fennmaradó részleteket, majd az értéknövekedésből számított összeget is.

Nem lettem gazdag.

Nem vettem autót.

Nem költöztem nagyobb lakásba.

Egy dolgot viszont megtettem.

Vettem egy saját kis házat Braga külvárosában.

Nem nagyot.

Két hálószoba, egy világos konyha, apró kert.

A kulcsot aznap kaptam meg, amikor az utolsó pénz is megérkezett a számlámra.

Tiago ott állt mellettem.

Nem voltunk újra együtt.

De azóta megtanultunk normálisan beszélni egymással.

Amikor beléptem a házba, ő rám nézett.

— Ez most tényleg a te otthonod.

Elmosolyodtam.

— Nem. A miénk még nem.

Meglepődött.

— Mit jelent ez?

Letettem a dobozt a padlóra.

— Azt, hogy ha egyszer valakivel megosztom, annak az embernek előbb meg kell tanulnia, hogyan kell mellettem állni.

Tiago bólintott.

Nem vitatkozott.

Nem ígért semmit.

Csak megértette.

Aznap este egyedül ültem az új nappalim padlóján.

Még nem volt bútor.

Nem volt függöny.

A falak teljesen üresek voltak.

És furcsa módon mégis ez volt életem legszebb szobája.