Vanessa néhány másodpercig nem szólt semmit.
Aztán halkabban szólalt meg.
– Caleb, szükségem van rád.
Hátradőltem a székemben.
– Nem. Az elmúlt két hónapban nem volt szükséged rám. Most egy étteremre van szükséged.
– Ez nem fair.
– Tudod, mi nem volt fair? – kérdeztem. – Amikor Lily nyolcadik születésnapján három órán keresztül az ajtót nézte, mert azt hitte, a családja mindjárt megérkezik.
Vanessa felsóhajtott.
– Tudom, hogy hibáztunk.
– Nem. Te tudod, hogy hibáztál. Ez két különböző dolog.
Csend.
Aztán kimondta azt a mondatot, amire egyáltalán nem számítottam.
– Anya megkért, hogy beszéljek veled.
Éreztem, ahogy megfeszül az állkapcsom.
– Persze, hogy ő.
– Caleb…
– Mit akar?
Vanessa habozott.
– Azt akarja, hogy gyere vissza a családba.
Majdnem elnevettem magam.
– Vissza?
– Igen.
– Hova?
Nem válaszolt.
– Mert én úgy emlékszem, hogy ők voltak azok, akik hónapokig nem kerestek.
– Mindenki azt hitte, hogy időre van szükséged.
– Nem. Mindenki azt remélte, hogy majd én kérek bocsánatot.
Vanessa hangja megváltozott.
– Talán igazad van.
Ez volt az első alkalom, hogy elismerte.
De még nem volt vége.
– Van egy másik dolog is – mondta.
– Mi?
– A babaváró ünnepség.
– Nem.
– Még el sem mondtam, mit akarok.
– De tudom.
– Kérlek, hallgass meg.
Hallgattam.
– Azt szeretném, ha Lily is ott lenne.
Ez váratlanul ért.
– Miért?
– Mert… szeretném, ha megismerné a babát. Szeretném, ha unokatestvérként nőnének fel.
A szívem egy pillanatra meglágyult.
Aztán eszembe jutott Lily a fénykép előtt.
„De én is család vagyok.”
És megint megkeményedtem.
– Lily nem fog olyan helyre menni, ahol újra úgy érezheti, hogy nem tartozik oda.
Vanessa halkan válaszolt.
– Nem fogom ezt még egyszer megtenni.
– Ezt már mondtad.
– Akkor hadd bizonyítsam be.
– Hogyan?
Hosszú csend következett.
– A babavárót nem az éttermedben tartjuk.
Meglepett.
– Mi?
– A saját házamban. És ezúttal nem lesz kizárva senki. Lily is kap meghívót. Nem azért, mert te vagy az apja. Hanem azért, mert ő az unokatestvérem.
Nem válaszoltam azonnal.
– És még valami – tette hozzá.
– Mi?
– Szeretnék bocsánatot kérni tőle. Nem tőled. Tőle.
Ez volt az első alkalom hónapok óta, amikor Vanessa nem magyarázkodott.
Nem beszélt a stresszről.
Nem beszélt arról, hogy „mindenki hibázik”.
Csak vállalta.
– Rendben – mondtam végül. – De egy feltétellel.
– Mi az?
– Nem fogom megmondani Lilynek, hogy menjen. Ő dönti el.
Vanessa nagyot sóhajtott.
– Rendben.
Aznap este elmondtam Lilynek.
A konyhaasztalnál ültünk. Előtte egy rajzfüzet hevert, amelybe éppen egy sárkányt rajzolt.
– Kicsim, beszélhetek veled valamiről?
Felnézett.
– Persze.
– Vanessa néni babát vár.
Elmosolyodott.
– Tudom.
– Meghívott minket a babaváró ünnepségre.
A ceruzája megállt a levegőben.
– Téged is?
– Igen.
– És engem?
– Téged is.
Néhány másodpercig csak nézett rám.
– Ott lesznek a többiek?
– Igen.
– És megint csinálnak rólam olyan képet, amin nem lehetek rajta?
A kérdés úgy ütött mellkason, mintha valaki ököllel ütött volna.
– Nem tudom – mondtam őszintén. – De ha bármi olyasmi történik, amitől rosszul érzed magad, azonnal hazajövünk.
Lily lehajtotta a fejét.
– Nem akarok menni.
– Rendben.
– Nem haragszol?
– Soha.
Erre rám nézett.
– Akkor inkább maradjunk itthon.
– Maradjunk.
És azt hittem, ennyi.
De másnap reggel Lily odajött hozzám reggeli közben.
– Apa?
– Igen?
– Talán mégis elmehetek.
– Biztos vagy benne?
Bólintott.
– A baba nem tehet arról, hogy a felnőttek bután viselkednek.
Majd hozzátette:
– És szeretnék neki adni valamit.
Két héttel később eljött a babaváró napja.
Lily egy kis ajándékdobozt tartott a kezében.
Nem drága volt.
Egy kézzel készített takaró.
Ő varrta össze a kis darabokat az egyik tanárom segítségével.
Amikor megérkeztünk, Vanessa már az ajtóban állt.
Egy pillanatra mindketten mozdulatlanok maradtunk.
Aztán Vanessa leguggolt Lily elé.
– Szia, Lily.
Lily csak nézte.
– Szia.
– Szeretnék mondani valamit.
Lily rám pillantott.
Bólintottam.
Vanessa visszanézett rá.
– Nagyon sajnálom, ahogy veled viselkedtem.
Lily nem válaszolt.
– Nem voltál hibás. Egyáltalán nem. És nem lett volna szabad úgy éreztetnem veled, mintha nem tartoznál a családhoz.
Lily lassan megszorította a dobozt.
– Akkor miért csináltad?
Vanessa szemében könnyek jelentek meg.
– Mert önző voltam.
Lily elgondolkodott.
– Most már nem leszel?
Vanessa elmosolyodott.
– Megpróbálok jobb lenni.
Lily bólintott.
– Jó.
És egyszerűen besétált.
Nem ölelte meg.
Nem mondta, hogy minden rendben.
De beengedte Vanessát egy apró résen keresztül.
És nekem ez elég volt.
A parti meglepően jól indult.
Lily beszélgetett néhány unokatestvérével.
A szüleim óvatosan közeledtek hozzám.
Anyám végül megállt előttem.
– Caleb…
– Anya.
A szemében könnyek voltak.
– Hiányoztatok.
– Lilynek is hiányoztatok.
– Tudom.
– Nem, anya. Szerintem még mindig nem tudod.
Lenézett.
– Akkor mondd el.
Vettem egy mély levegőt.






