Vanessa néhány másodpercig nem szólt semmit.

Aztán halkabban szólalt meg.

– Caleb, szükségem van rád.

Hátradőltem a székemben.

– Nem. Az elmúlt két hónapban nem volt szükséged rám. Most egy étteremre van szükséged.

– Ez nem fair.

– Tudod, mi nem volt fair? – kérdeztem. – Amikor Lily nyolcadik születésnapján három órán keresztül az ajtót nézte, mert azt hitte, a családja mindjárt megérkezik.

Vanessa felsóhajtott.

– Tudom, hogy hibáztunk.

– Nem. Te tudod, hogy hibáztál. Ez két különböző dolog.

Csend.

Aztán kimondta azt a mondatot, amire egyáltalán nem számítottam.

– Anya megkért, hogy beszéljek veled.

Éreztem, ahogy megfeszül az állkapcsom.

– Persze, hogy ő.

– Caleb…

– Mit akar?

Vanessa habozott.

– Azt akarja, hogy gyere vissza a családba.

Majdnem elnevettem magam.

– Vissza?

– Igen.

– Hova?

Nem válaszolt.

– Mert én úgy emlékszem, hogy ők voltak azok, akik hónapokig nem kerestek.

– Mindenki azt hitte, hogy időre van szükséged.

– Nem. Mindenki azt remélte, hogy majd én kérek bocsánatot.

Vanessa hangja megváltozott.

– Talán igazad van.

Ez volt az első alkalom, hogy elismerte.

De még nem volt vége.

– Van egy másik dolog is – mondta.

– Mi?

– A babaváró ünnepség.

– Nem.

– Még el sem mondtam, mit akarok.

– De tudom.

– Kérlek, hallgass meg.

Hallgattam.

– Azt szeretném, ha Lily is ott lenne.

Ez váratlanul ért.

– Miért?

– Mert… szeretném, ha megismerné a babát. Szeretném, ha unokatestvérként nőnének fel.

A szívem egy pillanatra meglágyult.

Aztán eszembe jutott Lily a fénykép előtt.

„De én is család vagyok.”

És megint megkeményedtem.

– Lily nem fog olyan helyre menni, ahol újra úgy érezheti, hogy nem tartozik oda.

Vanessa halkan válaszolt.

– Nem fogom ezt még egyszer megtenni.

– Ezt már mondtad.

– Akkor hadd bizonyítsam be.

– Hogyan?

Hosszú csend következett.

– A babavárót nem az éttermedben tartjuk.

Meglepett.

– Mi?

– A saját házamban. És ezúttal nem lesz kizárva senki. Lily is kap meghívót. Nem azért, mert te vagy az apja. Hanem azért, mert ő az unokatestvérem.

Nem válaszoltam azonnal.

– És még valami – tette hozzá.

– Mi?

– Szeretnék bocsánatot kérni tőle. Nem tőled. Tőle.

Ez volt az első alkalom hónapok óta, amikor Vanessa nem magyarázkodott.

Nem beszélt a stresszről.

Nem beszélt arról, hogy „mindenki hibázik”.

Csak vállalta.

– Rendben – mondtam végül. – De egy feltétellel.

– Mi az?

– Nem fogom megmondani Lilynek, hogy menjen. Ő dönti el.

Vanessa nagyot sóhajtott.

– Rendben.


Aznap este elmondtam Lilynek.

A konyhaasztalnál ültünk. Előtte egy rajzfüzet hevert, amelybe éppen egy sárkányt rajzolt.

– Kicsim, beszélhetek veled valamiről?

Felnézett.

– Persze.

– Vanessa néni babát vár.

Elmosolyodott.

– Tudom.

– Meghívott minket a babaváró ünnepségre.

A ceruzája megállt a levegőben.

– Téged is?

– Igen.

– És engem?

– Téged is.

Néhány másodpercig csak nézett rám.

– Ott lesznek a többiek?

– Igen.

– És megint csinálnak rólam olyan képet, amin nem lehetek rajta?

A kérdés úgy ütött mellkason, mintha valaki ököllel ütött volna.

– Nem tudom – mondtam őszintén. – De ha bármi olyasmi történik, amitől rosszul érzed magad, azonnal hazajövünk.

Lily lehajtotta a fejét.

– Nem akarok menni.

– Rendben.

– Nem haragszol?

– Soha.

Erre rám nézett.

– Akkor inkább maradjunk itthon.

– Maradjunk.

És azt hittem, ennyi.

De másnap reggel Lily odajött hozzám reggeli közben.

– Apa?

– Igen?

– Talán mégis elmehetek.

– Biztos vagy benne?

Bólintott.

– A baba nem tehet arról, hogy a felnőttek bután viselkednek.

Majd hozzátette:

– És szeretnék neki adni valamit.


Két héttel később eljött a babaváró napja.

Lily egy kis ajándékdobozt tartott a kezében.

Nem drága volt.

Egy kézzel készített takaró.

Ő varrta össze a kis darabokat az egyik tanárom segítségével.

Amikor megérkeztünk, Vanessa már az ajtóban állt.

Egy pillanatra mindketten mozdulatlanok maradtunk.

Aztán Vanessa leguggolt Lily elé.

– Szia, Lily.

Lily csak nézte.

– Szia.

– Szeretnék mondani valamit.

Lily rám pillantott.

Bólintottam.

Vanessa visszanézett rá.

– Nagyon sajnálom, ahogy veled viselkedtem.

Lily nem válaszolt.

– Nem voltál hibás. Egyáltalán nem. És nem lett volna szabad úgy éreztetnem veled, mintha nem tartoznál a családhoz.

Lily lassan megszorította a dobozt.

– Akkor miért csináltad?

Vanessa szemében könnyek jelentek meg.

– Mert önző voltam.

Lily elgondolkodott.

– Most már nem leszel?

Vanessa elmosolyodott.

– Megpróbálok jobb lenni.

Lily bólintott.

– Jó.

És egyszerűen besétált.

Nem ölelte meg.

Nem mondta, hogy minden rendben.

De beengedte Vanessát egy apró résen keresztül.

És nekem ez elég volt.


A parti meglepően jól indult.

Lily beszélgetett néhány unokatestvérével.

A szüleim óvatosan közeledtek hozzám.

Anyám végül megállt előttem.

– Caleb…

– Anya.

A szemében könnyek voltak.

– Hiányoztatok.

– Lilynek is hiányoztatok.

– Tudom.

– Nem, anya. Szerintem még mindig nem tudod.

Lenézett.

– Akkor mondd el.

Vettem egy mély levegőt.