A boltvezető még mindig lehajtott fejjel állt Isabella Laurent előtt.
A nő lassan leengedte a kezét.
„Mi történt itt?” – kérdezte halkan.
A boltvezető, Richard Hayes, láthatóan küzdött, hogy megtalálja a megfelelő szavakat.
„Miss Laurent… őszintén sajnálom. Ez az alkalmazott nem tudta, kivel beszél.”
Isabella tekintete a saleswomanre siklott.
A nő most már remegett.
Néhány perccel korábban még ő érezte magát a terem királynőjének. Most azonban úgy állt ott, mintha egyetlen rossz mozdulat az egész karrierjébe kerülhetne.
„Nem az a probléma, hogy nem tudta, ki vagyok” – mondta Isabella nyugodtan.
„Az a probléma, hogy akkor is így beszélt volna velem, ha soha nem hallja a nevemet.”
A mondat után teljes csend lett.
Isabella nem emelte fel a hangját.
Nem volt rá szüksége.
Az üzletben mindenki tudta, hogy ez az egyetlen mondat sokkal súlyosabb volt, mint bármilyen kiabálás.
A férfi, aki korábban közbelépett, Richard felé fordult.
„Henry Caldwell vagyok” – mondta. „Isabella egyik igazgatótanácsi tagja.”
Richard arca még jobban elsápadt.
Henry folytatta:
„És holnap reggel a Laurent Group teljes jogi és etikai csapata megkapja ennek az üzletnek a biztonsági kamerafelvételeit.”
A saleswoman hirtelen megszólalt.
„Kérem… ne tegye ezt!”
Isabella ránézett.
„Nem én tettem ezt veled.”
A nő értetlenül nézett rá.
„Te tetted magaddal.”
Ekkor Isabella közelebb lépett a pulthoz.
A vörös ruha szegélyét megérintette.
„Ezt a modellt hat hónapig terveztük. Három országban készítették az anyagot. Negyvenhét ember dolgozott rajta. És amikor egy nő felveszi, nem azt akarom, hogy azon gondolkodjon, elég gazdag-e hozzá.”
Megállt.
„Azt akarom, hogy gyönyörűnek érezze magát.”
Egy idősebb vásárló, aki korábban még mosolyogva figyelte a jelenetet, szégyenkezve letette a poharát.
„Miss Laurent… azt hiszem, mindannyian tanulhatunk ebből.”
Isabella halványan elmosolyodott.
„Remélem.”
Ám ekkor Henry telefonja rezegni kezdett.
Ránézett a kijelzőre.
Az arca azonnal megváltozott.
„Isabella.”
A nő felé fordult.
„Mi az?”
Henry közelebb hajolt hozzá.
„Megérkezett az üzenet Londonból.”
Isabella tekintete megkeményedett.
„Biztos?”
„Igen.”
Henry egyetlen mondatot mutatott neki a telefonján:
A Laurent Group titkos részvénycsomagját valaki megpróbálta átruházni egy offshore vállalatra.
Isabella néhány másodpercig némán nézte a képernyőt.
Aztán felpillantott.
„Ki írta alá?”
Henry nem válaszolt azonnal.
„A te neved.”
Isabella szeme összeszűkült.
„Ez lehetetlen.”
„Én is ezt mondtam.”
A nő levette a vörös selyemruháról a tekintetét.
Most már teljesen más gondolatok jártak a fejében.
A megalázó jelenet a butikban hirtelen jelentéktelenné vált.
Valaki megpróbálta ellopni a vállalatának egy részét.
És ami még rosszabb…
Valaki rendelkezett a hitelesítéshez szükséges belső adatokkal.
Isabella lassan Henryhez fordult.
„Hívd fel az igazgatótanács minden tagját.”
„Még ma este?”
„Nem.”
A hangja nyugodt volt.
„Most.”
Henry bólintott.
Ekkor Richard, az üzletvezető hirtelen megszólalt.
„Miss Laurent…”
Isabella ránézett.
„Van még valami.”
„Mit?”
Richard idegesen nyelt egyet.
„Az a nő nem véletlenül volt itt.”
Isabella tekintete megfagyott.
„Mit jelent ez?”
Richard a saleswomanre nézett.
A nő azonnal elsápadt.
„Richard, ne—”
„Két nappal ezelőtt egy férfi jött be hozzám” – folytatta a boltvezető. „Azt mondta, hogy különleges vásárlókat szeretne megfigyelni.”
Henry arca elsötétült.
„Milyen férfi?”
Richard elővette a telefonját.
„Megvan a biztonsági kamera felvétele.”
Isabella közelebb lépett.
A képernyőn egy elegáns, ötvenes éveiben járó férfi jelent meg.
Sötét öltönyt viselt.
Az arcát jól lehetett látni.
Isabella azonban abban a pillanatban, amikor meglátta, teljesen mozdulatlanná vált.
„Nem…”
Henry ránézett.
„Ismered?”
Isabella lassan bólintott.
„Igen.”
A hangja alig hallatszott.
„Ő az apám egykori üzlettársa.”
Henry megdermedt.
„Azt hittem, tíz éve eltűnt.”
Isabella a férfi képét nézte.
„Én is.”
Majd lassan elmosolyodott.
De ez már nem az a kedves mosoly volt, amellyel korábban a vásárlókhoz fordult.
Ez hideg volt.
Elszánt.
„Úgy tűnik, visszatért.”
Henry megkérdezte:
„Mit fogunk tenni?”
Isabella a vörös ruhára pillantott.
„Először hazamegyek.”
„És utána?”
Isabella felvette az egyszerű kézitáskáját.
„Utána kiderítem, ki árult el engem.”
Az ajtó felé indult.
A butikban mindenki félrehúzódott előle.
A saleswoman lehajtott fejjel állt.
Isabella azonban az ajtónál megállt.
Visszanézett.
„És még valami.”
A nő felkapta a fejét.
„Holnap reggel ne a felmondóleveledet várd.”
A saleswoman értetlenül nézett rá.
„Hanem?”
Isabella nyugodtan válaszolt:
„Egy lehetőséget.”
„Milyen lehetőséget?”
„Hogy bebizonyítsd, nem vagy az a kegyetlen ember, akinek ma mutattad magad.”
A nő szeme megtelt könnyel.
Isabella kilépett az üzletből.
Odakint azonban már egy fekete autó várta.
Amikor beszállt, Henry mellé ült.
Az autó elindult.
Isabella még egyszer hátranézett a butik üvegajtajára.
Aztán lehunyta a szemét.
Aznap mindenki azt hitte, egy gazdag divattervezőt aláztak meg.
De valójában valami sokkal nagyobb dolog kezdődött.
Mert a vörös ruha nem csupán egy ruhadarab volt.
Egy üzenet volt.
És valaki a Laurent család múltjából éppen most küldte el az első figyelmeztetést.






