A boltvezető még mindig lehajtott fejjel állt Isabella Laurent előtt.

A nő lassan leengedte a kezét.

„Mi történt itt?” – kérdezte halkan.

A boltvezető, Richard Hayes, láthatóan küzdött, hogy megtalálja a megfelelő szavakat.

„Miss Laurent… őszintén sajnálom. Ez az alkalmazott nem tudta, kivel beszél.”

Isabella tekintete a saleswomanre siklott.

A nő most már remegett.

Néhány perccel korábban még ő érezte magát a terem királynőjének. Most azonban úgy állt ott, mintha egyetlen rossz mozdulat az egész karrierjébe kerülhetne.

„Nem az a probléma, hogy nem tudta, ki vagyok” – mondta Isabella nyugodtan.

„Az a probléma, hogy akkor is így beszélt volna velem, ha soha nem hallja a nevemet.”

A mondat után teljes csend lett.

Isabella nem emelte fel a hangját.

Nem volt rá szüksége.

Az üzletben mindenki tudta, hogy ez az egyetlen mondat sokkal súlyosabb volt, mint bármilyen kiabálás.

A férfi, aki korábban közbelépett, Richard felé fordult.

„Henry Caldwell vagyok” – mondta. „Isabella egyik igazgatótanácsi tagja.”

Richard arca még jobban elsápadt.

Henry folytatta:

„És holnap reggel a Laurent Group teljes jogi és etikai csapata megkapja ennek az üzletnek a biztonsági kamerafelvételeit.”

A saleswoman hirtelen megszólalt.

„Kérem… ne tegye ezt!”

Isabella ránézett.

„Nem én tettem ezt veled.”

A nő értetlenül nézett rá.

„Te tetted magaddal.”

Ekkor Isabella közelebb lépett a pulthoz.

A vörös ruha szegélyét megérintette.

„Ezt a modellt hat hónapig terveztük. Három országban készítették az anyagot. Negyvenhét ember dolgozott rajta. És amikor egy nő felveszi, nem azt akarom, hogy azon gondolkodjon, elég gazdag-e hozzá.”

Megállt.

„Azt akarom, hogy gyönyörűnek érezze magát.”

Egy idősebb vásárló, aki korábban még mosolyogva figyelte a jelenetet, szégyenkezve letette a poharát.

„Miss Laurent… azt hiszem, mindannyian tanulhatunk ebből.”

Isabella halványan elmosolyodott.

„Remélem.”

Ám ekkor Henry telefonja rezegni kezdett.

Ránézett a kijelzőre.

Az arca azonnal megváltozott.

„Isabella.”

A nő felé fordult.

„Mi az?”

Henry közelebb hajolt hozzá.

„Megérkezett az üzenet Londonból.”

Isabella tekintete megkeményedett.

„Biztos?”

„Igen.”

Henry egyetlen mondatot mutatott neki a telefonján:

A Laurent Group titkos részvénycsomagját valaki megpróbálta átruházni egy offshore vállalatra.

Isabella néhány másodpercig némán nézte a képernyőt.

Aztán felpillantott.

„Ki írta alá?”

Henry nem válaszolt azonnal.

„A te neved.”

Isabella szeme összeszűkült.

„Ez lehetetlen.”

„Én is ezt mondtam.”

A nő levette a vörös selyemruháról a tekintetét.

Most már teljesen más gondolatok jártak a fejében.

A megalázó jelenet a butikban hirtelen jelentéktelenné vált.

Valaki megpróbálta ellopni a vállalatának egy részét.

És ami még rosszabb…

Valaki rendelkezett a hitelesítéshez szükséges belső adatokkal.

Isabella lassan Henryhez fordult.

„Hívd fel az igazgatótanács minden tagját.”

„Még ma este?”

„Nem.”

A hangja nyugodt volt.

„Most.”

Henry bólintott.

Ekkor Richard, az üzletvezető hirtelen megszólalt.

„Miss Laurent…”

Isabella ránézett.

„Van még valami.”

„Mit?”

Richard idegesen nyelt egyet.

„Az a nő nem véletlenül volt itt.”

Isabella tekintete megfagyott.

„Mit jelent ez?”

Richard a saleswomanre nézett.

A nő azonnal elsápadt.

„Richard, ne—”

„Két nappal ezelőtt egy férfi jött be hozzám” – folytatta a boltvezető. „Azt mondta, hogy különleges vásárlókat szeretne megfigyelni.”

Henry arca elsötétült.

„Milyen férfi?”

Richard elővette a telefonját.

„Megvan a biztonsági kamera felvétele.”

Isabella közelebb lépett.

A képernyőn egy elegáns, ötvenes éveiben járó férfi jelent meg.

Sötét öltönyt viselt.

Az arcát jól lehetett látni.

Isabella azonban abban a pillanatban, amikor meglátta, teljesen mozdulatlanná vált.

„Nem…”

Henry ránézett.

„Ismered?”

Isabella lassan bólintott.

„Igen.”

A hangja alig hallatszott.

„Ő az apám egykori üzlettársa.”

Henry megdermedt.

„Azt hittem, tíz éve eltűnt.”

Isabella a férfi képét nézte.

„Én is.”

Majd lassan elmosolyodott.

De ez már nem az a kedves mosoly volt, amellyel korábban a vásárlókhoz fordult.

Ez hideg volt.

Elszánt.

„Úgy tűnik, visszatért.”

Henry megkérdezte:

„Mit fogunk tenni?”

Isabella a vörös ruhára pillantott.

„Először hazamegyek.”

„És utána?”

Isabella felvette az egyszerű kézitáskáját.

„Utána kiderítem, ki árult el engem.”

Az ajtó felé indult.

A butikban mindenki félrehúzódott előle.

A saleswoman lehajtott fejjel állt.

Isabella azonban az ajtónál megállt.

Visszanézett.

„És még valami.”

A nő felkapta a fejét.

„Holnap reggel ne a felmondóleveledet várd.”

A saleswoman értetlenül nézett rá.

„Hanem?”

Isabella nyugodtan válaszolt:

„Egy lehetőséget.”

„Milyen lehetőséget?”

„Hogy bebizonyítsd, nem vagy az a kegyetlen ember, akinek ma mutattad magad.”

A nő szeme megtelt könnyel.

Isabella kilépett az üzletből.

Odakint azonban már egy fekete autó várta.

Amikor beszállt, Henry mellé ült.

Az autó elindult.

Isabella még egyszer hátranézett a butik üvegajtajára.

Aztán lehunyta a szemét.

Aznap mindenki azt hitte, egy gazdag divattervezőt aláztak meg.

De valójában valami sokkal nagyobb dolog kezdődött.

Mert a vörös ruha nem csupán egy ruhadarab volt.

Egy üzenet volt.

És valaki a Laurent család múltjából éppen most küldte el az első figyelmeztetést.