A jogi tulajdonos neve megjelent az üvegfal mögötti kijelzőn.

Evelyn Hart.

Nem Julian Hart.

Nem Sienna.

Nem valamelyik cége.

Én.

Sienna először nem értette.

Aztán felnevetett.

„Ez valami adminisztrációs hiba” – mondta. – „Julian, mondd meg neki.”

Julian azonban nem válaszolt.

A szeme a dokumentumra szegeződött, és láttam, ahogy eltűnik az arcáról az a magabiztos mosoly, amelyet hónapok óta viselt.

A nyilvántartási igazgató lassan felém fordult.

– Asszonyom, Ön Evelyn Hart?

– Igen.

– Akkor gratulálok. Ön az Aurora Belle egyedüli bejegyzett tulajdonosa.

Sienna a csuklójára nézett.

Az ékszerre.

Anyám smaragdkarkötőjére.

Majd rám.

– De… Julian azt mondta, hogy a hajó már az övé.

– Hazudott.

Julian végre megszólalt.

– Evie, ezt négyszemközt kellene megbeszélnünk.

– Nem – válaszoltam nyugodtan. – Éppen ellenkezőleg. Szeretném, ha mindenki itt maradna.

A két junior ügyvéd, akik néhány perccel korábban még olyan büszkén álltak Julian mögött, most kínosan egymásra nézett.

Aztán az egyikük megköszörülte a torkát.

– Julian… talán jobb lenne, ha előbb elolvasnánk a teljes tulajdoni dokumentumot.

– Fogd be – sziszegte Julian.

Ez volt az első alkalom, amikor rájöttem, hogy fél.

Nem a válástól félt.

Nem attól, hogy elveszíti Siennát.

Hanem attól, hogy valaki végre elolvasta azt, amit ő soha nem akart elolvasni.

A dokumentumot három évvel korábban írtuk alá.

A hajó megvásárlásakor Julian ragaszkodott hozzá, hogy az üzleti ügyeket ő intézze.

Azt mondta, így egyszerűbb.

Én pedig bíztam benne.

De az apám nem bízott benne.

Az utolsó születésnapján, amikor már beteg volt, egyetlen dolgot mondott nekem:

„Evie, ha valaki azt mondja, hogy egy aláírás csak formalitás, mindig olvasd el kétszer.”

Akkor még nem értettem, miért mondja.

Most már igen.

A hajó tulajdoni szerződésében szerepelt egy külön záradék.

A teljes tulajdonjog az enyém marad mindaddig, amíg a házasság fennáll, és a hajóval kapcsolatos minden átruházás kizárólag az én közjegyző által hitelesített, személyes hozzájárulásommal érvényes.

Julian hónapokon át azt hitte, hogy a hajót eladhatja.

Átírhatja.

Sőt, ma reggel még azt is hitte, hogy egyszerűen elveszi tőlem.

Csakhogy nem vette észre a második oldalt.

Ott szerepelt egy másik záradék.

Ha a férjem a hajó tulajdonjogának átruházását megpróbálja meghamisítani, a szerződés automatikusan bizonyítékként használható fel minden kapcsolódó pénzügyi és vagyonjogi eljárásban.

A nyilvántartási igazgató felemelte a tekintetét.

– Van még valami.

Egy vastagabb iratcsomót húzott elő.

– A rendszerünkben tegnap este egy sürgős átruházási kérelmet nyújtottak be.

Julian megmerevedett.

– Nem én nyújtottam be.

Az igazgató ránézett.

– Az Ön ügyvédi irodájának egyik alkalmazottja nyújtotta be. Az Ön elektronikus jóváhagyásával.

Julian arca elsápadt.

Én pedig kinyitottam a táskámat.

– Pontosan ezért vagyok itt.

Kivettem egy fekete mappát.

Sienna közelebb lépett.

– Mi van benne?

Ránéztem.

– Az egész történeted.

A mosolya eltűnt.

Elővettem az első dokumentumot.

– Három hónapnyi banki átutalás.

A másodikat.

– A shell cégek, amelyeken keresztül Julian fizette a lakásodat.

A harmadikat.

– Az üzenetek, amelyekben azt írta neked, hogy az Aurora Belle hamarosan a tiéd lesz.

A negyediket.

– És ez…

Egy fényképet tettem az asztalra.

Sienna szeme kitágult.

A képen ő állt egy ékszerésznél.

Anyám smaragdkarkötője volt a kezében.

– Ezt a karkötőt – mondtam halkan – a hagyatéki leltár szerint nekem kellett volna átadni.

Sienna azonnal Julian felé fordult.

– Azt mondtad, hogy a tiéd!

– Sienna…

– Azt mondtad, hogy megvetted nekem!

– Sienna, fogd be!

A lány hangja megremegett.

– Te adtad nekem!

– Elég!

A nyilvántartási igazgató hátralépett.

A két ügyvéd azonban már nem Julian mellett állt.

Hanem mellettem.

Az egyikük megszólalt:

– Julian, ezt a dokumentációt azonnal át kell adnunk a bíróságnak.

Julian rám nézett.

A szemében most már nem harag volt.

Hanem könyörgés.

– Evie. Kérlek.

Meglepett, milyen keveset éreztem.

Régen ez a hang egyetlen mondattal képes lett volna összetörni.

Most csak üresnek tűnt.

– Mit kérsz?

– Hogy ne tedd ezt.

– Én nem teszek semmit.

A mappára tettem a kezem.

– Csak hagyom, hogy a saját aláírásaid beszéljenek.

Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom.

A lányom ügyvédjének üzenete érkezett.

„Evie, megkaptuk a bírósági végzést. Julian bankszámláit ideiglenesen zárolták.”

Egy másik üzenet követte.

„És még valami. A nyomozók megtalálták azt a számlát, amelyről a családi alapból Siennának utalt.”

Felemeltem a tekintetem.

Julian már tudta.

Láttam rajta.

A haja közé túrt.

– Nem…

A hangja elcsuklott.

– Ez nem lehet.

Sienna hátrált egy lépést.

– Julian, miről beszél?

Nem válaszolt.

A nő rám nézett.

– Mit találtak?

– Azt, amit ő hónapok óta titkol.

Csend lett.

Aztán megszólaltam:

– Nem az Aurora Belle volt az egyetlen dolog, amit megpróbált elvenni tőlem.

Julian becsukta a szemét.

– Evie…

– A családi alapból több mint kétmillió dollárt utalt át.

Sienna arca teljesen elsápadt.

– Kétmillió?

Julian felé fordult.

– Azt mondtad, csak egy kis segítséget adsz nekem.

– Sienna…

– Azt mondtad, hogy a pénzed!

– Az én pénzem volt!

– Nem! – kiáltotta. – Azt mondtad, a feleséged már úgysem akarja!