A mondat után mindenki elhallgatott.
Én pedig lassan Julianra néztem.
– Hallottad?
Nem felelt.
A nyilvántartási igazgató becsukta a mappát.
– Asszonyom, ha szeretné, a mai eseményről teljes hivatalos jegyzőkönyvet készítünk.
– Igen.
Julian azonnal rám nézett.
– Evie, ne.
– Készítsék el.
A hangom nem remegett.
– És csatolják hozzá az összes benyújtott dokumentumot.
Ekkor Sienna hirtelen levette a karkötőt.
Az asztalra dobta.
A smaragd megcsillant a fényben.
– Tessék.
Rám nézett.
A szeme tele volt könnyel.
– Nem tudtam, hogy lopott.
Elvettem a karkötőt.
– Tudtad, hogy nem a tiéd.
– Julian azt mondta…
– Julian sok mindent mondott.
Megfordultam, és az ajtó felé indultam.
Julian utánam lépett.
– Evie!
Nem álltam meg.
– Hová mész?
Megfordultam.
– A lányomhoz.
– És mi lesz velünk?
Ránéztem.
A férfira, akivel egykor családot akartam építeni.
A férfira, aki most egy másik nő előtt állt, miközben az egész élete lassan szétesett körülötte.
– Már nincs „velünk”, Julian.
Kinyitottam az ajtót.
– Csak te vagy.
És én.
Két külön történet.
Az övé éppen most kezdett összeomlani.
Az enyém pedig végre elkezdődött.
Másnap reggel a bíróságon újabb meglepetés várt.
Az ügyvédem egyetlen borítékot tett elém.
– Evie, ezt tegnap este kaptuk.
Kinyitottam.
A dokumentum tetején csak egy név szerepelt:
Arthur Hart.
Az apámé.
Alatta pedig egyetlen mondat állt:
„Ha Julian valaha megpróbálja elvenni tőled az Aurorát, add át ezt a levelet a bíróságnak.”
A kezem megdermedt.
Mert apám öt éve halott volt.
És mégis…
Úgy tűnt, mintha pontosan tudta volna, hogy ez a nap egyszer el fog jönni.






