A mondat után mindenki elhallgatott.

Én pedig lassan Julianra néztem.

– Hallottad?

Nem felelt.

A nyilvántartási igazgató becsukta a mappát.

– Asszonyom, ha szeretné, a mai eseményről teljes hivatalos jegyzőkönyvet készítünk.

– Igen.

Julian azonnal rám nézett.

– Evie, ne.

– Készítsék el.

A hangom nem remegett.

– És csatolják hozzá az összes benyújtott dokumentumot.

Ekkor Sienna hirtelen levette a karkötőt.

Az asztalra dobta.

A smaragd megcsillant a fényben.

– Tessék.

Rám nézett.

A szeme tele volt könnyel.

– Nem tudtam, hogy lopott.

Elvettem a karkötőt.

– Tudtad, hogy nem a tiéd.

– Julian azt mondta…

– Julian sok mindent mondott.

Megfordultam, és az ajtó felé indultam.

Julian utánam lépett.

– Evie!

Nem álltam meg.

– Hová mész?

Megfordultam.

– A lányomhoz.

– És mi lesz velünk?

Ránéztem.

A férfira, akivel egykor családot akartam építeni.

A férfira, aki most egy másik nő előtt állt, miközben az egész élete lassan szétesett körülötte.

– Már nincs „velünk”, Julian.

Kinyitottam az ajtót.

– Csak te vagy.

És én.

Két külön történet.

Az övé éppen most kezdett összeomlani.

Az enyém pedig végre elkezdődött.

Másnap reggel a bíróságon újabb meglepetés várt.

Az ügyvédem egyetlen borítékot tett elém.

– Evie, ezt tegnap este kaptuk.

Kinyitottam.

A dokumentum tetején csak egy név szerepelt:

Arthur Hart.

Az apámé.

Alatta pedig egyetlen mondat állt:

„Ha Julian valaha megpróbálja elvenni tőled az Aurorát, add át ezt a levelet a bíróságnak.”

A kezem megdermedt.

Mert apám öt éve halott volt.

És mégis…

Úgy tűnt, mintha pontosan tudta volna, hogy ez a nap egyszer el fog jönni.

Tegyek következetesebbé minden jogi részletet