Diego telefonja még mindig rezgett az asztalon.
Camila üzenete ott világított a kijelzőn:
„Mondd, hogy nem érintetted meg Marianát, mióta hazajöttél. Az orvos azt mondta, hogy még ma meg kell vizsgáltatnia magát.”
Egyetlen mondat volt.
De abban a pillanatban úgy éreztem, mintha az egész konyha megváltozott volna körülöttem.
Diego gyorsan felkapta a telefont.
— „Ez nem az, aminek gondolod.”
Felnevettem.
— „Ezt már egyszer mondtad.”
— „Mariana, kérlek…”
— „Ne kérj semmit. Most én kérdezek.”
Kinyitottam a sárga dossziét, és elé tettem az utolsó dokumentumot.
Nem Camila leletét.
Hanem egy ügyvédi levelet.
Diego arca elsápadt.
— „Mi ez?”
— „A válásom első oldala.”
Hosszú másodpercekig csak nézett rám.
Aztán megrázta a fejét.
— „Te ezt nem gondolhatod komolyan.”
— „De igen.”
— „Tizenöt év házasság után?”
— „Pontosan tizenöt év után.”
A hangom nyugodt maradt.
Talán túlságosan is nyugodt.
Mert közben már nem a megcsalás fájt a legjobban.
Hanem az, hogy rájöttem: Diego nem egyszerűen hazudott nekem.
Előre eltervezte.
A hotel.
A hitelkártya.
A „chicagói” üzleti út.
Camila neve a foglaláson.
Minden.
De volt valami, amit nem értettem.
Miért akarta Camila, hogy engem megvizsgáljanak?
És miért volt Diego birtokában az orvosi eredménye?
— „Mikor tudtad meg?” — kérdeztem.
Nem válaszolt.
— „Diego.”
Lehajtotta a fejét.
— „Az utazás harmadik napján.”
— „És azóta hazudsz nekem?”
— „Féltem.”
— „Mitől?”
Felnézett rám.
— „Attól, hogy elhagysz.”
A mondat szinte nevetséges lett volna, ha nem lett volna olyan szomorú.
— „Te attól féltél, hogy elhagylak, miközben egy másik nővel mentél nászútra?”
— „Nem volt nászút.”
— „Akkor mi volt?”
Csend.
— „Egy menekülés.”
Megálltam.
— „Miből?”
Diego a szék támlájába kapaszkodott.
— „Camila beteg. Nagyon megijedt. Azt mondta, nincs senkije.”
— „És ezért te elutaztál vele?”
— „Igen.”
— „A férjemként?”
Erre már nem tudott válaszolni.
De mielőtt újra megszólalhatott volna, valaki kopogott az ajtón.
Mindketten odafordultunk.
Három rövid koppanás.
Aztán még kettő.
Diego arca megváltozott.
— „Ki az?”
Nem válaszolt.
Én odamentem az ajtóhoz.
Amikor kinyitottam, egy középkorú nő állt a küszöbön.
Elegáns volt, szürke kosztümöt viselt, a kezében pedig egy vékony fekete mappa volt.
— „Mariana Vargas?”
— „Igen.”
A nő elővett egy igazolványt.
— „Dr. Elena Morales vagyok. A Fort Lauderdale-i klinikáról.”
Diego mögöttem megmozdult.
— „Nem kellett volna idejönnie.”
Az orvos ránézett.
— „Éppen ellenkezőleg. Muszáj volt.”
A nő belépett.
Nem nézett rám.
Diegóra nézett.
— „Camila Robles nem mondta el magának az igazságot?”
— „Milyen igazságot?” — kérdeztem.
Diego lehunyta a szemét.
Az orvos ekkor kinyitotta a fekete mappát.
— „Camila fertőzése kezelhető, de az orvosi előírás szerint minden olyan személyt értesíteni kell, aki közvetlen kapcsolatba kerülhetett vele.”
A szívem egy pillanatra kihagyott.
— „És Diego?”
Az orvos rám nézett.
— „Igen.”
— „És én?”
Nem válaszolt azonnal.
Ez a néhány másodperc rosszabb volt minden eddigi mondatnál.
— „Ön is.”
Diego odalépett.
— „De én nem akartam, hogy Mariana megtudja.”
Ránéztem.
— „Miért?”
Nem felelt.
Az orvos azonban igen.
— „Mert amikor Camila megtudta, hogy pozitív lett a tesztje, nem Diego volt az első ember, akit felhívott.”
Megdermedtem.
— „Hanem?”
Dr. Morales becsukta a mappát.
— „Önt.”
Éreztem, ahogy kihűl a kezem.
— „Engem?”
— „Igen. Három nappal azelőtt, hogy Diego hazajött.”
A konyhában néma csend lett.
— „De én nem beszéltem vele.”
Az orvos lassan megrázta a fejét.
— „Nem telefonon.”
Diego rám nézett.
Én pedig először láttam rajta valami olyat, amit az elmúlt tizenöt napban egyszer sem:
igazi félelmet.
— „Mit akar ezzel mondani?” — kérdeztem.
Dr. Morales kivett egy fényképet a mappából.
Egy biztonsági kamera felvétele volt.
Camila látszott rajta.
És mellette egy férfi.
Nem Diego.
Egy teljesen másik férfi.
A kép dátuma két nappal az indulásuk előtt volt.
A helyszín pedig…
az én házam.
A saját nappalim.
A saját ajtóm előtt.
A férfi kezében egy boríték volt.
— „Ki ez?” — kérdeztem.
Diego nem válaszolt.
Dr. Morales viszont kimondta a nevét:
— „Javier Robles.”
Camila férje.
Az a férfi, akiről Camila éveken keresztül azt állította, hogy halott.
Csakhogy Javier nem volt halott.
És a következő pillanatban Diego telefonja ismét rezegni kezdett.
Ezúttal nem Camila üzenete volt.
Egy ismeretlen számról érkezett.
Mindössze hat szó állt benne:
„Mariana már tudja. Törölj mindent.”
Diego kezéből kiesett a telefon.
Én pedig megértettem.
A sárga dosszié nem a házasságom végét jelentette.
Hanem egy sokkal nagyobb történet kezdetét.
Mert Camila nem egyszerűen Diego szeretője volt.
Valaki más is használta őt.
És valaki hónapok óta az én családomat figyelte.
A legrosszabb pedig az volt, hogy az üzenetből egyértelműen kiderült:
nem most kezdődött.
Már régen tudtak rólam.
Csak én nem tudtam róluk.
Aznap este, amikor Diego azt hitte, hogy egy megcsalt feleség ül vele szemben, még nem sejtette, hogy a sárga dosszié utolsó lapján már ott volt a neve.
Nem a válási papírokon.
Hanem egy banki átutaláson.
Egy több mint háromszázezer dolláros számlán.
És a számla tulajdonosa nem Camila volt.






