Diego telefonja még mindig rezgett az asztalon.

Camila üzenete ott világított a kijelzőn:

„Mondd, hogy nem érintetted meg Marianát, mióta hazajöttél. Az orvos azt mondta, hogy még ma meg kell vizsgáltatnia magát.”

Egyetlen mondat volt.

De abban a pillanatban úgy éreztem, mintha az egész konyha megváltozott volna körülöttem.

Diego gyorsan felkapta a telefont.

— „Ez nem az, aminek gondolod.”

Felnevettem.

— „Ezt már egyszer mondtad.”

— „Mariana, kérlek…”

— „Ne kérj semmit. Most én kérdezek.”

Kinyitottam a sárga dossziét, és elé tettem az utolsó dokumentumot.

Nem Camila leletét.

Hanem egy ügyvédi levelet.

Diego arca elsápadt.

— „Mi ez?”

— „A válásom első oldala.”

Hosszú másodpercekig csak nézett rám.

Aztán megrázta a fejét.

— „Te ezt nem gondolhatod komolyan.”

— „De igen.”

— „Tizenöt év házasság után?”

— „Pontosan tizenöt év után.”

A hangom nyugodt maradt.

Talán túlságosan is nyugodt.

Mert közben már nem a megcsalás fájt a legjobban.

Hanem az, hogy rájöttem: Diego nem egyszerűen hazudott nekem.

Előre eltervezte.

A hotel.
A hitelkártya.
A „chicagói” üzleti út.
Camila neve a foglaláson.
Minden.

De volt valami, amit nem értettem.

Miért akarta Camila, hogy engem megvizsgáljanak?

És miért volt Diego birtokában az orvosi eredménye?

— „Mikor tudtad meg?” — kérdeztem.

Nem válaszolt.

— „Diego.”

Lehajtotta a fejét.

— „Az utazás harmadik napján.”

— „És azóta hazudsz nekem?”

— „Féltem.”

— „Mitől?”

Felnézett rám.

— „Attól, hogy elhagysz.”

A mondat szinte nevetséges lett volna, ha nem lett volna olyan szomorú.

— „Te attól féltél, hogy elhagylak, miközben egy másik nővel mentél nászútra?”

— „Nem volt nászút.”

— „Akkor mi volt?”

Csend.

— „Egy menekülés.”

Megálltam.

— „Miből?”

Diego a szék támlájába kapaszkodott.

— „Camila beteg. Nagyon megijedt. Azt mondta, nincs senkije.”

— „És ezért te elutaztál vele?”

— „Igen.”

— „A férjemként?”

Erre már nem tudott válaszolni.

De mielőtt újra megszólalhatott volna, valaki kopogott az ajtón.

Mindketten odafordultunk.

Három rövid koppanás.

Aztán még kettő.

Diego arca megváltozott.

— „Ki az?”

Nem válaszolt.

Én odamentem az ajtóhoz.

Amikor kinyitottam, egy középkorú nő állt a küszöbön.

Elegáns volt, szürke kosztümöt viselt, a kezében pedig egy vékony fekete mappa volt.

— „Mariana Vargas?”

— „Igen.”

A nő elővett egy igazolványt.

— „Dr. Elena Morales vagyok. A Fort Lauderdale-i klinikáról.”

Diego mögöttem megmozdult.

— „Nem kellett volna idejönnie.”

Az orvos ránézett.

— „Éppen ellenkezőleg. Muszáj volt.”

A nő belépett.

Nem nézett rám.

Diegóra nézett.

— „Camila Robles nem mondta el magának az igazságot?”

— „Milyen igazságot?” — kérdeztem.

Diego lehunyta a szemét.

Az orvos ekkor kinyitotta a fekete mappát.

— „Camila fertőzése kezelhető, de az orvosi előírás szerint minden olyan személyt értesíteni kell, aki közvetlen kapcsolatba kerülhetett vele.”

A szívem egy pillanatra kihagyott.

— „És Diego?”

Az orvos rám nézett.

— „Igen.”

— „És én?”

Nem válaszolt azonnal.

Ez a néhány másodperc rosszabb volt minden eddigi mondatnál.

— „Ön is.”

Diego odalépett.

— „De én nem akartam, hogy Mariana megtudja.”

Ránéztem.

— „Miért?”

Nem felelt.

Az orvos azonban igen.

— „Mert amikor Camila megtudta, hogy pozitív lett a tesztje, nem Diego volt az első ember, akit felhívott.”

Megdermedtem.

— „Hanem?”

Dr. Morales becsukta a mappát.

— „Önt.”

Éreztem, ahogy kihűl a kezem.

— „Engem?”

— „Igen. Három nappal azelőtt, hogy Diego hazajött.”

A konyhában néma csend lett.

— „De én nem beszéltem vele.”

Az orvos lassan megrázta a fejét.

— „Nem telefonon.”

Diego rám nézett.

Én pedig először láttam rajta valami olyat, amit az elmúlt tizenöt napban egyszer sem:

igazi félelmet.

— „Mit akar ezzel mondani?” — kérdeztem.

Dr. Morales kivett egy fényképet a mappából.

Egy biztonsági kamera felvétele volt.

Camila látszott rajta.

És mellette egy férfi.

Nem Diego.

Egy teljesen másik férfi.

A kép dátuma két nappal az indulásuk előtt volt.

A helyszín pedig…

az én házam.

A saját nappalim.

A saját ajtóm előtt.

A férfi kezében egy boríték volt.

— „Ki ez?” — kérdeztem.

Diego nem válaszolt.

Dr. Morales viszont kimondta a nevét:

— „Javier Robles.”

Camila férje.

Az a férfi, akiről Camila éveken keresztül azt állította, hogy halott.

Csakhogy Javier nem volt halott.

És a következő pillanatban Diego telefonja ismét rezegni kezdett.

Ezúttal nem Camila üzenete volt.

Egy ismeretlen számról érkezett.

Mindössze hat szó állt benne:

„Mariana már tudja. Törölj mindent.”

Diego kezéből kiesett a telefon.

Én pedig megértettem.

A sárga dosszié nem a házasságom végét jelentette.

Hanem egy sokkal nagyobb történet kezdetét.

Mert Camila nem egyszerűen Diego szeretője volt.

Valaki más is használta őt.

És valaki hónapok óta az én családomat figyelte.

A legrosszabb pedig az volt, hogy az üzenetből egyértelműen kiderült:

nem most kezdődött.

Már régen tudtak rólam.

Csak én nem tudtam róluk.

Aznap este, amikor Diego azt hitte, hogy egy megcsalt feleség ül vele szemben, még nem sejtette, hogy a sárga dosszié utolsó lapján már ott volt a neve.

Nem a válási papírokon.

Hanem egy banki átutaláson.

Egy több mint háromszázezer dolláros számlán.

És a számla tulajdonosa nem Camila volt.