A terem teljesen elcsendesedett.
Vanessa Vale néhány másodpercig csak bámult rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy nevetnie kellene-e vagy dühösnek lennie.
Aztán felnevetett.
„Ez valami rossz vicc?”
A stúdió elnöke, Richard Hale, azonban nem nevetett.
Sőt.
Az arca elsápadt.
– Clara… – kezdte.
– Ne aggódjon, Richard – vágtam közbe. – Mindent pontosan úgy fogok csinálni, ahogy a szerződés előírja.
Kinyitottam az ezüstszínű mappát.
Az első dokumentumot magasra emeltem.
– A film finanszírozási szerződésének 18. pontja kimondja, hogy a produkció vezető szereplője azonnali hatállyal lecserélhető, ha szándékosan veszélyezteti a produkció hírnevét vagy egy másik stábtaggal szemben nyilvános megalázó magatartást tanúsít.
Vanessa arca megfeszült.
– Ez nevetséges – mondta. – Egy elszakadt ruha miatt nem rúghatnak ki.
– Nem a ruha miatt.
Megfordítottam a mappát, és a kamerák felé mutattam.
– Hanem azért, mert maga pontosan tudta, mit csinál.
A biztonsági monitorra néztem.
– És szerencsére mind az ötven kamera rögzítette.
A vörös szőnyeg mögötti hatalmas LED-falon hirtelen megjelent a felvétel.
Lassítottan.
Vanessa odalépett hozzám.
Lenézett a ruhámra.
Megállt.
Aztán a sarkát szándékosan a szegélyre helyezte.
És meghúzta.
A ruha elszakadt.
A közönség felhördült.
De ezúttal nem rajtam nevettek.
Vanessa hátralépett.
– Ez manipulált felvétel.
– Nem az – szólalt meg egy férfi a háttérből.
Mindenki felé fordult.
Ethan Cole volt az.
A film rendezője.
Az a férfi, aki hónapokkal korábban azt mondta nekem, hogy soha nem leszek több egyszerű mellékszereplőnél.
Most egyenesen Vanessa szemébe nézett.
– Én is láttam.
Vanessa arca megkeményedett.
– Ethan, ne avatkozz bele.
– Már késő.
Richard Hale odalépett hozzánk.
– Clara, beszélnünk kell.
– Nem itt – mondtam.
– Pontosan itt kell.
Meglepődtem.
Richard a kamerák felé fordult.
– Hölgyeim és uraim, amit most láttak, az nem egy reklámfogás. A filmünk finanszírozását valóban Clara West biztosította.
A riporterek egyszerre kezdtek kiabálni.
– Mit jelent ez?
– Clara a producer?
– Ki finanszírozta a filmet?
– Vanessa Vale-t kirúgják?
Én azonban csak egyetlen emberre figyeltem.
Vanessára.
Mert ő még mindig nem értette.
Nem azt, hogy elveszítheti a szerepét.
Hanem azt, hogy miért volt egyáltalán a kezemben az a mappa.
Hat hónappal korábban a film majdnem összeomlott.
A stúdió pénzügyi partnere visszalépett.
A forgatás leállt.
A színészek felét már értesítették, hogy nincs több fizetés.
Ekkor érkezett egy befektető.
Egy magánbefektető, aki nem akarta, hogy a neve nyilvánosságra kerüljön.
A szerződésben csak egyetlen feltételt szabott:
Clara West kapjon kreatív és pénzügyi ellenőrzési jogot a produkcióban.
Senki sem tudta, miért.
Még Vanessa sem.
Mert a befektető én voltam.
A saját megtakarításaimat, az apámtól örökölt üzleti részesedésemet és egy korábbi film után kapott jogdíjakat tettem bele a produkcióba.
Nem azért, hogy sztár legyek.
Hanem azért, mert ez volt az első film, amelyben végre olyan történetet akartam létrehozni, amelyben a hozzám hasonló nő nem csak a háttérben áll.
Vanessa azonban erről semmit sem tudott.
Azt hitte, hogy azért kaptam szerepet, mert könyörögtem érte.
Most Richard elővett egy másik dokumentumot.
– Van még valami.
Vanessa ránézett.
– Mi?
Richard lenyelte a nyálát.
– A stúdió igazgatótanácsa egy órája megszavazta Clara West kinevezését a film új executive producerévé.
Csend.
Vanessa szeme elkerekedett.
– Egy órája?
– Igen.
– És te tudtál erről?
Richard nem válaszolt.
Vanessa hirtelen hozzám fordult.
– Te tervezted ezt?
– Nem.
A hangom nyugodt maradt.
– Maga tervezte meg saját maga számára.
Ekkor egy újabb riporter kiáltott.
– Clara! Mi lesz Vanessa szerepével?
Ránéztem.
A mappában lévő utolsó oldalra.
– A szerződés szerint?
Megálltam.
– Van huszonnégy órája arra, hogy bizonyítsa, hogy ez az eset egyszeri alkalom volt, és vállalja a nyilvános bocsánatkérést.
Vanessa megkönnyebbülten felsóhajtott.
Azt hitte, megúszta.
Aztán hozzátettem:
– De ha ez nem az első alkalom…
Elhallgattam.
Vanessa mosolya eltűnt.
– Mire célzol?
– Arra, hogy az ügyvédem tegnap este megkapta a stábtagok vallomásait.
Egy másodperc alatt megváltozott a levegő.
– Hét ember állítja, hogy maga hónapok óta zaklatja, fenyegeti és karrierje tönkretételével zsarolja őket.
Vanessa hátrált egy lépést.
– Hazudnak.
– Lehet.
Becsuktam a mappát.
– Ezért nem én fogok dönteni.
Richard felé fordultam.
– A vizsgálóbizottság fog.
Vanessa ekkor hirtelen odalépett hozzám.
A tekintetében már nem volt felsőbbrendűség.
Csak félelem.
– Clara, kérlek.
Minden kamera ránk szegeződött.
– Ne tedd ezt.
– Mit?
– Ne vedd el az életemet.
Először láttam rajta valódi pánikot.
De nem éreztem elégtételt.
Csak szomorúságot.
Mert rájöttem valamire.
Nem az volt a legrosszabb, amit Vanessa velem tett.
Hanem az, amit másokkal tett, miközben mindenki azt mondta:
„Ő Vanessa Vale. Ezt nem lehet megállítani.”
Én pedig végre megállítottam.
Aznap este a vörös szőnyeg még órákig erről beszélt.
De amikor hazaértem, egyetlen üzenet várt a telefonomon.
Ismeretlen szám.
Megnyitottam.
Csak egy mondat állt benne:
„Gratulálok, Clara. Most már tudod, ki állt Vanessa mögött.”
A következő üzenetben pedig egy fényképet küldtek.
A képen Vanessa egy férfival állt egy privát étterem előtt.
A férfit azonnal felismertem.
Richard Hale volt.
A stúdió elnöke.






