A terem teljesen elcsendesedett.

Vanessa Vale néhány másodpercig csak bámult rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy nevetnie kellene-e vagy dühösnek lennie.

Aztán felnevetett.

„Ez valami rossz vicc?”

A stúdió elnöke, Richard Hale, azonban nem nevetett.

Sőt.

Az arca elsápadt.

– Clara… – kezdte.

– Ne aggódjon, Richard – vágtam közbe. – Mindent pontosan úgy fogok csinálni, ahogy a szerződés előírja.

Kinyitottam az ezüstszínű mappát.

Az első dokumentumot magasra emeltem.

– A film finanszírozási szerződésének 18. pontja kimondja, hogy a produkció vezető szereplője azonnali hatállyal lecserélhető, ha szándékosan veszélyezteti a produkció hírnevét vagy egy másik stábtaggal szemben nyilvános megalázó magatartást tanúsít.

Vanessa arca megfeszült.

– Ez nevetséges – mondta. – Egy elszakadt ruha miatt nem rúghatnak ki.

– Nem a ruha miatt.

Megfordítottam a mappát, és a kamerák felé mutattam.

– Hanem azért, mert maga pontosan tudta, mit csinál.

A biztonsági monitorra néztem.

– És szerencsére mind az ötven kamera rögzítette.

A vörös szőnyeg mögötti hatalmas LED-falon hirtelen megjelent a felvétel.

Lassítottan.

Vanessa odalépett hozzám.

Lenézett a ruhámra.

Megállt.

Aztán a sarkát szándékosan a szegélyre helyezte.

És meghúzta.

A ruha elszakadt.

A közönség felhördült.

De ezúttal nem rajtam nevettek.

Vanessa hátralépett.

– Ez manipulált felvétel.

– Nem az – szólalt meg egy férfi a háttérből.

Mindenki felé fordult.

Ethan Cole volt az.

A film rendezője.

Az a férfi, aki hónapokkal korábban azt mondta nekem, hogy soha nem leszek több egyszerű mellékszereplőnél.

Most egyenesen Vanessa szemébe nézett.

– Én is láttam.

Vanessa arca megkeményedett.

– Ethan, ne avatkozz bele.

– Már késő.

Richard Hale odalépett hozzánk.

– Clara, beszélnünk kell.

– Nem itt – mondtam.

– Pontosan itt kell.

Meglepődtem.

Richard a kamerák felé fordult.

– Hölgyeim és uraim, amit most láttak, az nem egy reklámfogás. A filmünk finanszírozását valóban Clara West biztosította.

A riporterek egyszerre kezdtek kiabálni.

– Mit jelent ez?

– Clara a producer?

– Ki finanszírozta a filmet?

– Vanessa Vale-t kirúgják?

Én azonban csak egyetlen emberre figyeltem.

Vanessára.

Mert ő még mindig nem értette.

Nem azt, hogy elveszítheti a szerepét.

Hanem azt, hogy miért volt egyáltalán a kezemben az a mappa.

Hat hónappal korábban a film majdnem összeomlott.

A stúdió pénzügyi partnere visszalépett.

A forgatás leállt.

A színészek felét már értesítették, hogy nincs több fizetés.

Ekkor érkezett egy befektető.

Egy magánbefektető, aki nem akarta, hogy a neve nyilvánosságra kerüljön.

A szerződésben csak egyetlen feltételt szabott:

Clara West kapjon kreatív és pénzügyi ellenőrzési jogot a produkcióban.

Senki sem tudta, miért.

Még Vanessa sem.

Mert a befektető én voltam.

A saját megtakarításaimat, az apámtól örökölt üzleti részesedésemet és egy korábbi film után kapott jogdíjakat tettem bele a produkcióba.

Nem azért, hogy sztár legyek.

Hanem azért, mert ez volt az első film, amelyben végre olyan történetet akartam létrehozni, amelyben a hozzám hasonló nő nem csak a háttérben áll.

Vanessa azonban erről semmit sem tudott.

Azt hitte, hogy azért kaptam szerepet, mert könyörögtem érte.

Most Richard elővett egy másik dokumentumot.

– Van még valami.

Vanessa ránézett.

– Mi?

Richard lenyelte a nyálát.

– A stúdió igazgatótanácsa egy órája megszavazta Clara West kinevezését a film új executive producerévé.

Csend.

Vanessa szeme elkerekedett.

– Egy órája?

– Igen.

– És te tudtál erről?

Richard nem válaszolt.

Vanessa hirtelen hozzám fordult.

– Te tervezted ezt?

– Nem.

A hangom nyugodt maradt.

– Maga tervezte meg saját maga számára.

Ekkor egy újabb riporter kiáltott.

– Clara! Mi lesz Vanessa szerepével?

Ránéztem.

A mappában lévő utolsó oldalra.

– A szerződés szerint?

Megálltam.

– Van huszonnégy órája arra, hogy bizonyítsa, hogy ez az eset egyszeri alkalom volt, és vállalja a nyilvános bocsánatkérést.

Vanessa megkönnyebbülten felsóhajtott.

Azt hitte, megúszta.

Aztán hozzátettem:

– De ha ez nem az első alkalom…

Elhallgattam.

Vanessa mosolya eltűnt.

– Mire célzol?

– Arra, hogy az ügyvédem tegnap este megkapta a stábtagok vallomásait.

Egy másodperc alatt megváltozott a levegő.

– Hét ember állítja, hogy maga hónapok óta zaklatja, fenyegeti és karrierje tönkretételével zsarolja őket.

Vanessa hátrált egy lépést.

– Hazudnak.

– Lehet.

Becsuktam a mappát.

– Ezért nem én fogok dönteni.

Richard felé fordultam.

– A vizsgálóbizottság fog.

Vanessa ekkor hirtelen odalépett hozzám.

A tekintetében már nem volt felsőbbrendűség.

Csak félelem.

– Clara, kérlek.

Minden kamera ránk szegeződött.

– Ne tedd ezt.

– Mit?

– Ne vedd el az életemet.

Először láttam rajta valódi pánikot.

De nem éreztem elégtételt.

Csak szomorúságot.

Mert rájöttem valamire.

Nem az volt a legrosszabb, amit Vanessa velem tett.

Hanem az, amit másokkal tett, miközben mindenki azt mondta:

„Ő Vanessa Vale. Ezt nem lehet megállítani.”

Én pedig végre megállítottam.

Aznap este a vörös szőnyeg még órákig erről beszélt.

De amikor hazaértem, egyetlen üzenet várt a telefonomon.

Ismeretlen szám.

Megnyitottam.

Csak egy mondat állt benne:

„Gratulálok, Clara. Most már tudod, ki állt Vanessa mögött.”

A következő üzenetben pedig egy fényképet küldtek.

A képen Vanessa egy férfival állt egy privát étterem előtt.

A férfit azonnal felismertem.

Richard Hale volt.

A stúdió elnöke.