– Ezt nem teheted meg! – mondta Preston, miközben megpróbált közelebb lépni Mr. Callowayhez.
A steward azonban nem mozdult.
– Dehogynem, Mr. Whitaker. Pontosan ezt tehetjük.
Sloane arca megkeményedett.
– Ez az én helyem – mondta. – Preston férje vagyok.
Mr. Calloway egy pillanatig ránézett.
– Nem, kisasszony. Ön nem a Whitaker család tagja.
A körülöttünk álló vendégek lassan elhallgattak.
A zene még szólt valahol távolabb, a lovak patája visszhangzott a pályán, de a Box C-14-ben minden tekintet ránk szegeződött.
Sloane a kalap széléhez kapott.
– Ez nevetséges.
– Akkor bizonyára nem bánja, ha levesszük ezt a kalapot – felelte Mr. Calloway.
Sloane megdermedt.
A tekintete rám siklott.
Én pedig csak ennyit mondtam:
– Vedd le.
– Nem.
– Akkor majd a biztonsági szolgálat veszi le.
Preston közénk lépett.
– Vivien, elég.
Elmosolyodtam.
– Nem. Most kezdődik.
A steward ekkor elővett egy másik dokumentumot.
Nem a box tulajdonjogát.
Hanem a családi vagyonkezelői nyilvántartást.
– Miss Whitaker – mondta hangosan –, a családi trust ügyvédje az imént erősítette meg, hogy az ön neve az egyetlen aktív kedvezményezett a Whitaker Derby-box, a hozzá tartozó földterületek és a családi lovasalap tekintetében.
Preston arca elsápadt.
– Ez lehetetlen.
– Nem – válaszoltam. – Csak te nem tudtál róla.
Sloane rám nézett.
– Te végig tudtad?
– Hogy a box az enyém? Igen.
– Hogy Preston használta a pénzedet?
– Azt is.
– Akkor miért nem mondtál semmit?
Egy pillanatra elhallgattam.
– Mert azt akartam tudni, meddig mennél el, ha azt hinnéd, hogy már megkaptál mindent.
Sloane szeme összeszűkült.
Preston ekkor már nem rám haragudott.
Hanem rá.
– Sloane… mit csináltál?
– Én? Te mondtad, hogy minden rendben van!
A körülöttünk álló emberek között halk moraj futott végig.
Preston lehalkította a hangját.
– Azt mondtam, hogy ez az én családom.
– És azt mondtad, hogy hamarosan a te feleséged leszek!
Csend.
Ezúttal Preston nem tudott válaszolni.
Én pedig pontosan erre vártam.
Elővettem a telefonomat, és megnyitottam az egyik elmentett fájlt.
– Mr. Calloway, kérem, ezt is mutassa meg neki.
A dokumentum egy banki átutalási lista volt.
Több millió dollár.
Preston cégétől Sloane tanácsadó cégéhez.
Majd onnan három különböző offshore számlára.
Sloane színe eltűnt.
– Ez illegális…
– Valóban – mondtam nyugodtan. – Ezért már tegnap átadtam az összes dokumentumot a családi ügyvédnek.
Preston rám meredt.
– Te feljelentettél?
– Nem.
Közelebb léptem hozzá.
– Én csak megvédtem azt, ami az enyém.
A következő pillanatban Preston telefonja megszólalt.
Ránézett.
Aztán még egyszer.
A keze remegni kezdett.
– Mi történt? – kérdezte Sloane.
Preston nem válaszolt.
Én tudtam.
A bank befagyasztotta az egyik számláját.
És ez még csak a kezdet volt.
A Whitaker családi ügyvédje, Eleanor Grant, ekkor lépett be a boxba. Elegáns fekete kosztümöt viselt, kezében egy vékony bőrmappával.
– Vivien.
– Eleanor.
– Minden készen áll.
Preston felnevetett.
De a nevetése üres volt.
– Mégis mire?
Eleanor ránézett.
– A házasságuk megszüntetésére.
Preston szeme kitágult.
– Vivien, ezt nem gondolhatod komolyan.
– De igen.
– Szeretsz engem.
– Régen.
– Akkor adj még egy esélyt.
Megráztam a fejem.
– Preston, te nem egy esélyt akarsz. Te még egy lehetőséget akarsz arra, hogy megszerezd, amit tőlem elveszíthetsz.
Nem válaszolt.
Mert tudta, hogy igaz.
Sloane közben még mindig a kalapot szorította.
– Ezt nem adom vissza.
Eleanor ránézett.
– De vissza fogja.
– Miért?
– Mert a zafír nem egyszerű családi ékszer. A Whitaker családi nyilvántartásban szerepel. A levétele nélküli birtoklása jogi problémát jelenthet.
Sloane lassan levette a kalapot.
A haja összekócolódott.
Az a nő, aki tíz perccel korábban még úgy ült ott, mint a box úrnője, most egyetlen mozdulattal elvesztette az egész szerepet.
Átnyújtotta nekem.
Én azonban nem vettem el.
– Tedd az asztalra.
Letette.
Mr. Calloway becsomagolta.
Aztán felém fordult.
– Miss Whitaker, szeretné, hogy a boxot kiürítsük?
Ránéztem Prestonra.
– Igen.
– Mindkettőjüket?
Egy pillanatig hallgattam.
Aztán elmosolyodtam.
– Prestont nem.
A férjem döbbenten nézett rám.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Hogy még van egy utolsó dolog, amit meg kell mutatnom neki.
Eleanor kinyitotta a mappáját.
Kivett belőle egy szerződést.
– Mr. Whitaker – mondta –, ön aláírta ezt a dokumentumot három évvel ezelőtt.
Preston átvette.
Elolvasta az első oldalt.
Aztán a másodikat.
A harmadiknál már nem kapott levegőt.
– Ez… nem lehet…
– De lehet – mondtam.
A szerződés kimondta, hogy Preston minden olyan üzleti kötelezettsége, amelyet a házasság alatt a Whitaker család vagyonával finanszírozott, csak addig maradhatott fenn, amíg a családi vagyon védelmét szolgálta.
A hűtlenség önmagában nem változtatott volna semmin.
De a pénzek eltérítése igen.
És Preston ezt tudta.
Csak azt hitte, soha nem fogom bizonyítani.
– A cégem… – suttogta.
– A céged nem az enyém.
– Akkor miért mondod ezt?
– Mert a cégben lévő részesedésed egy része zálogként szerepel.
Preston rám nézett.
Most már nem harag volt az arcán.
Hanem pánik.
– Vivien…
– Ne.
– Kérlek.






