– Ezt nem teheted meg! – mondta Preston, miközben megpróbált közelebb lépni Mr. Callowayhez.

A steward azonban nem mozdult.

– Dehogynem, Mr. Whitaker. Pontosan ezt tehetjük.

Sloane arca megkeményedett.

– Ez az én helyem – mondta. – Preston férje vagyok.

Mr. Calloway egy pillanatig ránézett.

– Nem, kisasszony. Ön nem a Whitaker család tagja.

A körülöttünk álló vendégek lassan elhallgattak.

A zene még szólt valahol távolabb, a lovak patája visszhangzott a pályán, de a Box C-14-ben minden tekintet ránk szegeződött.

Sloane a kalap széléhez kapott.

– Ez nevetséges.

– Akkor bizonyára nem bánja, ha levesszük ezt a kalapot – felelte Mr. Calloway.

Sloane megdermedt.

A tekintete rám siklott.

Én pedig csak ennyit mondtam:

– Vedd le.

– Nem.

– Akkor majd a biztonsági szolgálat veszi le.

Preston közénk lépett.

– Vivien, elég.

Elmosolyodtam.

– Nem. Most kezdődik.

A steward ekkor elővett egy másik dokumentumot.

Nem a box tulajdonjogát.

Hanem a családi vagyonkezelői nyilvántartást.

– Miss Whitaker – mondta hangosan –, a családi trust ügyvédje az imént erősítette meg, hogy az ön neve az egyetlen aktív kedvezményezett a Whitaker Derby-box, a hozzá tartozó földterületek és a családi lovasalap tekintetében.

Preston arca elsápadt.

– Ez lehetetlen.

– Nem – válaszoltam. – Csak te nem tudtál róla.

Sloane rám nézett.

– Te végig tudtad?

– Hogy a box az enyém? Igen.

– Hogy Preston használta a pénzedet?

– Azt is.

– Akkor miért nem mondtál semmit?

Egy pillanatra elhallgattam.

– Mert azt akartam tudni, meddig mennél el, ha azt hinnéd, hogy már megkaptál mindent.

Sloane szeme összeszűkült.

Preston ekkor már nem rám haragudott.

Hanem rá.

– Sloane… mit csináltál?

– Én? Te mondtad, hogy minden rendben van!

A körülöttünk álló emberek között halk moraj futott végig.

Preston lehalkította a hangját.

– Azt mondtam, hogy ez az én családom.

– És azt mondtad, hogy hamarosan a te feleséged leszek!

Csend.

Ezúttal Preston nem tudott válaszolni.

Én pedig pontosan erre vártam.

Elővettem a telefonomat, és megnyitottam az egyik elmentett fájlt.

– Mr. Calloway, kérem, ezt is mutassa meg neki.

A dokumentum egy banki átutalási lista volt.

Több millió dollár.

Preston cégétől Sloane tanácsadó cégéhez.

Majd onnan három különböző offshore számlára.

Sloane színe eltűnt.

– Ez illegális…

– Valóban – mondtam nyugodtan. – Ezért már tegnap átadtam az összes dokumentumot a családi ügyvédnek.

Preston rám meredt.

– Te feljelentettél?

– Nem.

Közelebb léptem hozzá.

– Én csak megvédtem azt, ami az enyém.

A következő pillanatban Preston telefonja megszólalt.

Ránézett.

Aztán még egyszer.

A keze remegni kezdett.

– Mi történt? – kérdezte Sloane.

Preston nem válaszolt.

Én tudtam.

A bank befagyasztotta az egyik számláját.

És ez még csak a kezdet volt.

A Whitaker családi ügyvédje, Eleanor Grant, ekkor lépett be a boxba. Elegáns fekete kosztümöt viselt, kezében egy vékony bőrmappával.

– Vivien.

– Eleanor.

– Minden készen áll.

Preston felnevetett.

De a nevetése üres volt.

– Mégis mire?

Eleanor ránézett.

– A házasságuk megszüntetésére.

Preston szeme kitágult.

– Vivien, ezt nem gondolhatod komolyan.

– De igen.

– Szeretsz engem.

– Régen.

– Akkor adj még egy esélyt.

Megráztam a fejem.

– Preston, te nem egy esélyt akarsz. Te még egy lehetőséget akarsz arra, hogy megszerezd, amit tőlem elveszíthetsz.

Nem válaszolt.

Mert tudta, hogy igaz.

Sloane közben még mindig a kalapot szorította.

– Ezt nem adom vissza.

Eleanor ránézett.

– De vissza fogja.

– Miért?

– Mert a zafír nem egyszerű családi ékszer. A Whitaker családi nyilvántartásban szerepel. A levétele nélküli birtoklása jogi problémát jelenthet.

Sloane lassan levette a kalapot.

A haja összekócolódott.

Az a nő, aki tíz perccel korábban még úgy ült ott, mint a box úrnője, most egyetlen mozdulattal elvesztette az egész szerepet.

Átnyújtotta nekem.

Én azonban nem vettem el.

– Tedd az asztalra.

Letette.

Mr. Calloway becsomagolta.

Aztán felém fordult.

– Miss Whitaker, szeretné, hogy a boxot kiürítsük?

Ránéztem Prestonra.

– Igen.

– Mindkettőjüket?

Egy pillanatig hallgattam.

Aztán elmosolyodtam.

– Prestont nem.

A férjem döbbenten nézett rám.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Hogy még van egy utolsó dolog, amit meg kell mutatnom neki.

Eleanor kinyitotta a mappáját.

Kivett belőle egy szerződést.

– Mr. Whitaker – mondta –, ön aláírta ezt a dokumentumot három évvel ezelőtt.

Preston átvette.

Elolvasta az első oldalt.

Aztán a másodikat.

A harmadiknál már nem kapott levegőt.

– Ez… nem lehet…

– De lehet – mondtam.

A szerződés kimondta, hogy Preston minden olyan üzleti kötelezettsége, amelyet a házasság alatt a Whitaker család vagyonával finanszírozott, csak addig maradhatott fenn, amíg a családi vagyon védelmét szolgálta.

A hűtlenség önmagában nem változtatott volna semmin.

De a pénzek eltérítése igen.

És Preston ezt tudta.

Csak azt hitte, soha nem fogom bizonyítani.

– A cégem… – suttogta.

– A céged nem az enyém.

– Akkor miért mondod ezt?

– Mert a cégben lévő részesedésed egy része zálogként szerepel.

Preston rám nézett.

Most már nem harag volt az arcán.

Hanem pánik.

– Vivien…

– Ne.

– Kérlek.