Két hónappal azután, hogy Mercedes újra belépett a bankba, egy boríték érkezett az otthonába.
Nem volt rajta feladó.
Csak egyetlen név:
Mercedes Elena Robles.
Az asszony sokáig nézte a borítékot.
Valamiért rossz érzése támadt.
Nem olyan volt, mint Julián régi levele.
Ez hidegnek tűnt.
Hivatalosnak.
És amikor végül felbontotta, egyetlen mondatot talált benne:
„Ha tudni akarja, mi történt valójában Gabriel halála után, keresse Esteban Moralest.”
Mercedes keze megremegett.
Gabriel.
Negyven év telt el.
Mégis elég volt ez az egyetlen név ahhoz, hogy a szíve újra összeszoruljon.
Azonnal felhívta Estebant.
– Señor Morales, én vagyok az.
– Mercedes? Mi történt?
– Kaptam egy levelet.
Csend lett a vonal másik végén.
– Mit ír?
Mercedes felolvasta neki az üzenetet.
Esteban hosszú másodpercekig nem válaszolt.
Aztán halkan megszólalt.
– Asszonyom… azt hiszem, ideje elmondanom valamit, amit a férje soha nem akart, hogy megtudjon.
Mercedes becsukta a szemét.
– Tudta, hogy ez a levél érkezni fog?
– Nem.
– Akkor miért beszél úgy, mintha számított volna rá?
Esteban nagyot sóhajtott.
– Mert Julián halála előtt egy másik dokumentumot is elhelyezett a bankban.
Mercedes megdermedt.
– Egy másik dokumentumot?
– Igen.
– Miért nem adta át nekem?
– Mert a dokumentumban szereplő feltételt még nem teljesítette.
– Milyen feltételt?
Esteban hangja komolyabbá vált.
– Hogy Ön először tudja meg az igazságot Gabrielről.
Mercedes szívverése felgyorsult.
– De már tudom, hogy Gabriel meghalt.
– Nem. Ön csak azt tudja, hogy Julián ezt mondta.
A nő nem kapott levegőt.
– Mit akar ezzel mondani?
Esteban néhány másodpercig hallgatott.
– Azt, hogy a banki nyilvántartások szerint Gabriel halálának körülményei soha nem kerültek teljesen lezárásra.
Mercedes felállt.
– De láttam a sírját.
– Igen.
– Van egy sírköve.
– Igen.
– Akkor mit akar mondani?
Esteban válasza halk volt.
– Azt, hogy negyven évvel ezelőtt valaki az Ön fia nevében még éveken keresztül használt egy számlát.
Mercedes kezéből kiesett a telefon.
Másnap reggel Esteban egy újabb dossziét tett elé.
Mercedes remegő kézzel nyitotta ki.
Az első oldalon egy név szerepelt.
Gabriel Robles.
Alatta egy dátum.
1987.
Mercedes a papírra meredt.
– Ez lehetetlen.
– Miért?
– Gabriel 1983-ban meghalt.
Esteban bólintott.
– Ezért olyan fontos ez az irat.
Mercedes tovább lapozott.
A számlán rendszeresen jelentek meg kisebb összegek.
Majd egyre nagyobbak.
És végül…
Mercedesnek könny szökött a szemébe.
– Ki használta ezt a számlát?
Esteban lassan felemelte a tekintetét.
– Ezt még nem tudjuk biztosan.
– De tudja, hogy valaki használta.
– Igen.
– És miért nem szólt senki?
– Mert a számla egy régi vagyonvédelmi rendszer része volt. Julián rendelkezése alapján csak akkor lehetett hozzáférni, ha Ön személyesen jelentkezik.
Mercedes összeszorította az ajkát.
– Tehát Julián tudta.
– Igen.
– És Nicolás?
Esteban nem válaszolt azonnal.
Ez volt az a pillanat, amikor Mercedes megértette.
– Tudta?
– Nem tudom.
– Esteban, kérem.
A férfi lehajtotta a fejét.
– Nyolc évvel ezelőtt valaki felkereste a bankot.
Mercedes arca elsápadt.
– Ki?
– Egy férfi, aki Gabriel Robles néven mutatkozott be.
A szoba elcsendesedett.
Mercedes szinte suttogta:
– De Gabriel akkor már negyven éve halott volt.
– Pontosan.
Mercedes aznap este nem aludt.
Elővette a régi fényképeket.
Gabriel gyermekkori képét.
A kisfiút, aki az autójátékát szorongatta.
Aztán elővette Nicolás fényképét ötéves korából.
Ugyanaz a játék.
Ugyanaz az arc.
De most először nem a hasonlóságot látta.
Hanem a különbséget.
Nicolásnak volt egy apró heg a bal szemöldöke mellett.
Gabrielnek nem volt.
Mercedes évtizedeken át nem figyelt erre.
De most hirtelen eszébe jutott valami.
A baleset utáni kórházi papírok.
Azokban szerepelt egy mondat:
„A gyermek azonosítása nem volt lehetséges.”
Mercedes felállt.
– Istenem…
Ha Gabriel testét soha nem azonosították biztosan…
akkor ki feküdt abban a sírban?
Másnap Nicolás eljött hozzá.
Az asszony nem mondta el neki azonnal, mit tudott meg.
Csak megkérdezte:
– Nyolc évvel ezelőtt jártál a bankban?
Nicolás arca megváltozott.
– Ki mondta ezt?
Mercedes nem válaszolt.
– Válaszolj.
A férfi leült.
– Igen.
– Gabriel Robles néven?
Nicolás lehunyta a szemét.
– Igen.
Mercedes úgy érezte, mintha újra összeomlana körülötte a világ.
– Miért?
– Mert apám hagyott nekem egy dokumentumot.
– Milyen dokumentumot?
– Egy születési anyakönyvi kivonatot.
– Gabriel nevére?
Nicolás bólintott.
– Azt hittem, azzal bizonyítani tudom, hogy ő hazudott rólam egész életemben.
Mercedes hangja megremegett.
– És mit találtál?
Nicolás sokáig hallgatott.
– Egy másik nevet.
– Milyen nevet?
A férfi lassan kimondta:
– Daniel Vargas.
Mercedes összeráncolta a homlokát.
– Ki az a Daniel Vargas?
Nicolás felnézett.
– Azt hiszem, ő tudja, mi történt Gabriel halála után.
Három nappal később Mercedes és Nicolás egy kisvárosi cím előtt álltak.
Az ajtót egy hetvenes éveiben járó férfi nyitotta ki.
Amikor meglátta Mercedest, azonnal elsápadt.
– Maga…
Mercedes megdermedt.
– Ismer engem?
A férfi nem válaszolt.
Csak Nicolásra nézett.
Aztán vissza Mercedesre.
– Nem kellett volna eljönniük.
– Miért?
A férfi hátralépett.






