Két év telt el azóta, hogy Gabriel és én újra megtaláltuk egymást.

Azt hittem, a múlt végre békén hagy bennünket.

Tévedtem.

Egy esős novemberi reggelen éppen az ösztöndíjprogramunk papírjait rendeztem, amikor kopogtak az ajtómon.

Egy futár állt előttem.

— Marina Castillo?

— Igen.

Egy vastag, barna borítékot nyújtott át.

— Ezt személyesen kell átvennie.

Aláírtam az átvételt.

A borítékon nem volt feladó.

Csak ennyi állt rajta:

„Marinának. Csak akkor nyisd ki, ha már készen állsz megtudni, mi történt valójában 1999-ben.”

Megfagyott bennem a vér.

Azonnal felhívtam Gabrielt.

— Gabriel, ezt látnod kell.

Néhány perccel később már ott ült mellettem.

A borítékot az asztalra tettem.

— Szerinted ki küldte?

Gabriel sokáig nézte.

— Nem tudom.

— Félek kinyitni.

Rám nézett.

— Akkor együtt nyitjuk ki.

Felvágtam a borítékot.

Egy régi fénykép csúszott ki belőle.

A képen egy fiatal nő állt egy kisfiú mellett.

A nő Laura Méndez volt.

A fiú pedig Gabriel.

De a kép hátoldalán egy mondat szerepelt:

„Ő nem az egyetlen gyermek, akit Laura hátrahagyott.”

Gabriel arca elsápadt.

— Mit jelent ez?

Nem tudtam válaszolni.

A borítékban egy második papír is volt.

Egy régi születési anyakönyvi kivonat másolata.

A név, amely rajta szerepelt, egyetlen pillanat alatt megváltoztatta az egész történetünket.

Gabriel Salcedo.

Az anya neve:

Laura Méndez.

Az apa neve azonban üresen maradt.

És a dokumentum alján egy kézzel írt megjegyzés állt:

„A biológiai apa kilétét szándékosan eltitkolták.”

Gabriel felnézett rám.

— Marina…

— Tudom.

— Apám egész életében azt mondta, hogy Laura volt az egyetlen titok.

Megráztam a fejem.

— Talán nem.

Aznap délután visszamentünk a Salcedo-kúriába.

Victoria már nem lakott ott.

Az örökség rendezése után a házat részben eladták, részben pedig egy alapítvány használta.

A könyvtár azonban érintetlen maradt.

Pontosan ott kerestük a választ, ahol két évvel korábban Gabriel naplóját megtaláltuk.

A régi szekrény mögött egy laza falapot vettünk észre.

Gabriel félretolta.

A fal mögött egy keskeny rekesz volt.

És benne egy másik fémdoboz.

— Ez nem szerepelt Alejandro listáján — mondta Gabriel.

Kinyitottuk.

Több tucat levél volt benne.

Mindegyik Laura Méndeztől.

Az első levelet húsz évvel azelőtt írták, hogy Gabriel megszületett.

A másodikat már Alejandro Salcedónak.

A harmadikat pedig egy ismeretlen férfinak.

Az egyik levélen ez állt:

„Ha egyszer megtudja, hogy ki az apja, az egész család szétesik.”

Gabriel remegő kézzel olvasott tovább.

Aztán hirtelen megállt.

— Marina…

— Mi az?

Átadta a levelet.

A név rajta:

Esteban Rojas.

Megdermedtem.

— Az ügyvéd?

Gabriel bólintott.

— Az az Esteban Rojas, aki neked átadta apám végrendeletét?

Nem akartam elhinni.

Az ügyvéd, aki két évvel korábban segített megtalálni Gabrielt, talán már azelőtt is tudott erről a titokról.

Másnap reggel felkerestük.

Esteban az irodájában ült.

Amikor meglátta a levelet, lehunyta a szemét.

— Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap.

Gabriel előrelépett.

— Mit tudott?

Az ügyvéd hosszú ideig hallgatott.

— Alejandro halála előtt néhány héttel elmondott nekem mindent.

— Akkor miért nem mondta el nekünk?

Esteban felállt.

— Mert Alejandro arra kért, hogy csak akkor adjam át ezeket az iratokat, ha bizonyítékot találunk arra, hogy Gabriel életben van.

Gabriel ökölbe szorította a kezét.

— Miért?

Az ügyvéd hangja elcsuklott.

— Mert attól félt, hogy valaki még mindig meg akarja akadályozni, hogy megtudd az igazságot.

Csend lett.

— Ki? — kérdeztem.

Esteban rám nézett.

— Nem tudom biztosan.

— De van egy sejtése.

Az ügyvéd lassan bólintott.

— Igen.

Aztán kimondott egy nevet.

Victoria bátyja, Ricardo Salcedo.

Gabriel arca megváltozott.

— Ricardo?

— Ő volt az, aki huszonöt évvel ezelőtt elintézte, hogy bizonyos rendőrségi iratok eltűnjenek.

— Miért?

Esteban az asztalra tett egy újabb dokumentumot.

— Mert Laura nem egyszerűen Alejandro szeretője volt.

Gabriel megdermedt.

— Hanem?

— Laura bizonyítékot talált arra, hogy Ricardo éveken keresztül sikkasztott a Salcedo család vállalkozásaiból.

A szoba hirtelen túl csendes lett.

Esteban folytatta:

— Laura ezt nyilvánosságra akarta hozni. Alejandro megpróbálta megvédeni őt. De Ricardo megtudta.

Gabriel lassan leült.

— És amikor én megtaláltam ezeket a dokumentumokat…

— Ricardo attól félt, hogy te is megtalálod a bizonyítékokat.

Ekkor megértettük.

Gabriel eltűnése nem csupán egy családi konfliktus következménye lehetett.

Valaki talán valóban el akarta hallgattatni.

És ami még rosszabb volt:

lehet, hogy Victoria is tudott erről.

Aznap este felkerestük őt.

Az idős asszony egy kis házban élt a város szélén.

Amikor meglátott bennünket, hosszú ideig nem szólt.

Gabriel elővette a levelet.

— Tudtál Ricardóról?

Victoria lehajtotta a fejét.

— Igen.

— Tudtad, hogy aznap este mi történt velem?

Az asszony sírni kezdett.

— Nem tudtam, hogy életben maradsz.

Gabriel hátralépett.

— Mit mondtál?

Victoria remegő hangon folytatta:

— Amikor eltűntél, Ricardo azt mondta, hogy megszöktél. Azt mondta, jobb, ha senki nem keres tovább.

— És te hittél neki?

Victoria könnyes szemmel nézett rá.

— Nem.

— Akkor miért hallgattál?

Az asszony összetörten válaszolt:

— Mert megfenyegetett.

Csend lett.