Két év telt el azóta, hogy Gabriel és én újra megtaláltuk egymást.
Azt hittem, a múlt végre békén hagy bennünket.
Tévedtem.
Egy esős novemberi reggelen éppen az ösztöndíjprogramunk papírjait rendeztem, amikor kopogtak az ajtómon.
Egy futár állt előttem.
— Marina Castillo?
— Igen.
Egy vastag, barna borítékot nyújtott át.
— Ezt személyesen kell átvennie.
Aláírtam az átvételt.
A borítékon nem volt feladó.
Csak ennyi állt rajta:
„Marinának. Csak akkor nyisd ki, ha már készen állsz megtudni, mi történt valójában 1999-ben.”
Megfagyott bennem a vér.
Azonnal felhívtam Gabrielt.
— Gabriel, ezt látnod kell.
Néhány perccel később már ott ült mellettem.
A borítékot az asztalra tettem.
— Szerinted ki küldte?
Gabriel sokáig nézte.
— Nem tudom.
— Félek kinyitni.
Rám nézett.
— Akkor együtt nyitjuk ki.
Felvágtam a borítékot.
Egy régi fénykép csúszott ki belőle.
A képen egy fiatal nő állt egy kisfiú mellett.
A nő Laura Méndez volt.
A fiú pedig Gabriel.
De a kép hátoldalán egy mondat szerepelt:
„Ő nem az egyetlen gyermek, akit Laura hátrahagyott.”
Gabriel arca elsápadt.
— Mit jelent ez?
Nem tudtam válaszolni.
A borítékban egy második papír is volt.
Egy régi születési anyakönyvi kivonat másolata.
A név, amely rajta szerepelt, egyetlen pillanat alatt megváltoztatta az egész történetünket.
Gabriel Salcedo.
Az anya neve:
Laura Méndez.
Az apa neve azonban üresen maradt.
És a dokumentum alján egy kézzel írt megjegyzés állt:
„A biológiai apa kilétét szándékosan eltitkolták.”
Gabriel felnézett rám.
— Marina…
— Tudom.
— Apám egész életében azt mondta, hogy Laura volt az egyetlen titok.
Megráztam a fejem.
— Talán nem.
Aznap délután visszamentünk a Salcedo-kúriába.
Victoria már nem lakott ott.
Az örökség rendezése után a házat részben eladták, részben pedig egy alapítvány használta.
A könyvtár azonban érintetlen maradt.
Pontosan ott kerestük a választ, ahol két évvel korábban Gabriel naplóját megtaláltuk.
A régi szekrény mögött egy laza falapot vettünk észre.
Gabriel félretolta.
A fal mögött egy keskeny rekesz volt.
És benne egy másik fémdoboz.
— Ez nem szerepelt Alejandro listáján — mondta Gabriel.
Kinyitottuk.
Több tucat levél volt benne.
Mindegyik Laura Méndeztől.
Az első levelet húsz évvel azelőtt írták, hogy Gabriel megszületett.
A másodikat már Alejandro Salcedónak.
A harmadikat pedig egy ismeretlen férfinak.
Az egyik levélen ez állt:
„Ha egyszer megtudja, hogy ki az apja, az egész család szétesik.”
Gabriel remegő kézzel olvasott tovább.
Aztán hirtelen megállt.
— Marina…
— Mi az?
Átadta a levelet.
A név rajta:
Esteban Rojas.
Megdermedtem.
— Az ügyvéd?
Gabriel bólintott.
— Az az Esteban Rojas, aki neked átadta apám végrendeletét?
Nem akartam elhinni.
Az ügyvéd, aki két évvel korábban segített megtalálni Gabrielt, talán már azelőtt is tudott erről a titokról.
Másnap reggel felkerestük.
Esteban az irodájában ült.
Amikor meglátta a levelet, lehunyta a szemét.
— Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap.
Gabriel előrelépett.
— Mit tudott?
Az ügyvéd hosszú ideig hallgatott.
— Alejandro halála előtt néhány héttel elmondott nekem mindent.
— Akkor miért nem mondta el nekünk?
Esteban felállt.
— Mert Alejandro arra kért, hogy csak akkor adjam át ezeket az iratokat, ha bizonyítékot találunk arra, hogy Gabriel életben van.
Gabriel ökölbe szorította a kezét.
— Miért?
Az ügyvéd hangja elcsuklott.
— Mert attól félt, hogy valaki még mindig meg akarja akadályozni, hogy megtudd az igazságot.
Csend lett.
— Ki? — kérdeztem.
Esteban rám nézett.
— Nem tudom biztosan.
— De van egy sejtése.
Az ügyvéd lassan bólintott.
— Igen.
Aztán kimondott egy nevet.
Victoria bátyja, Ricardo Salcedo.
Gabriel arca megváltozott.
— Ricardo?
— Ő volt az, aki huszonöt évvel ezelőtt elintézte, hogy bizonyos rendőrségi iratok eltűnjenek.
— Miért?
Esteban az asztalra tett egy újabb dokumentumot.
— Mert Laura nem egyszerűen Alejandro szeretője volt.
Gabriel megdermedt.
— Hanem?
— Laura bizonyítékot talált arra, hogy Ricardo éveken keresztül sikkasztott a Salcedo család vállalkozásaiból.
A szoba hirtelen túl csendes lett.
Esteban folytatta:
— Laura ezt nyilvánosságra akarta hozni. Alejandro megpróbálta megvédeni őt. De Ricardo megtudta.
Gabriel lassan leült.
— És amikor én megtaláltam ezeket a dokumentumokat…
— Ricardo attól félt, hogy te is megtalálod a bizonyítékokat.
Ekkor megértettük.
Gabriel eltűnése nem csupán egy családi konfliktus következménye lehetett.
Valaki talán valóban el akarta hallgattatni.
És ami még rosszabb volt:
lehet, hogy Victoria is tudott erről.
Aznap este felkerestük őt.
Az idős asszony egy kis házban élt a város szélén.
Amikor meglátott bennünket, hosszú ideig nem szólt.
Gabriel elővette a levelet.
— Tudtál Ricardóról?
Victoria lehajtotta a fejét.
— Igen.
— Tudtad, hogy aznap este mi történt velem?
Az asszony sírni kezdett.
— Nem tudtam, hogy életben maradsz.
Gabriel hátralépett.
— Mit mondtál?
Victoria remegő hangon folytatta:
— Amikor eltűntél, Ricardo azt mondta, hogy megszöktél. Azt mondta, jobb, ha senki nem keres tovább.
— És te hittél neki?
Victoria könnyes szemmel nézett rá.
— Nem.
— Akkor miért hallgattál?
Az asszony összetörten válaszolt:
— Mert megfenyegetett.
Csend lett.






