Ryan lassan leült.

Az arcáról eltűnt minden szín.

– Én… nem tudtam erről – suttogta.

Celeste ügyvédnő fel sem nézett.

– Akkor talán könnyű lesz elmagyaráznia, miért utalt ön a baleset előtt két nappal 18 000 dollárt annak a sofőrnek, aki a limuzin útvonalán haladt.

Ryan megdermedt.

– Ez hazugság.

Az ügyvédnő egy újabb iratot csúsztatott elé.

– A bankszámlakivonat nem hazudik.

Csend lett.

Az egyetlen hang az ablakon túlról beszűrődő forgalom zúgása volt.

Én csak néztem Ryant.

Három évig azt hittem, ő az a férfi, akivel le fogom élni az életemet.

Most pedig rájöttem, hogy talán már a megismerkedésünk előtt is hazudott nekem.

– Ki találta ki az egészet? – kérdeztem.

Ryan rám nézett.

– Emily…

– Ne szólíts így úgy, mintha még mindig ismernél.

Lesütötte a szemét.

Az enquêteur elővett egy telefont.

– A sofőr bevallotta, hogy Vanessa kérte meg. De van egy probléma. Azt állítja, hogy ön, Mr. Whitmore, később megfenyegette.

Ryan ökölbe szorította a kezét.

– Én csak azt akartam, hogy ne történjen komoly baj.

– Mégis tudta, hogy aznap baleset lesz? – kérdezte az enquêteur.

Ryan nem válaszolt.

És ez volt a válasz.

Paige hirtelen felállt.

– Tudta!

Ryan ránézett.

– Paige, nem érted…

– Én láttam, hogyan néztél Emilyre aznap! – kiáltotta. – Nem úgy néztél rá, mint aki aggódik. Úgy néztél rá, mint aki már előre tudta, mi fog történni.

Ryan arca megfeszült.

Ekkor kinyílt az ajtó.

Patricia állt ott.

Ryan anyja.

A kezében egy táska volt, amelyből egy dosszié sarka látszott ki.

– Ryan, menjünk haza.

Az enquêteur felé fordult.

– Asszonyom, ön is benne van a nyomozásban. Kérem, maradjon.

Patricia elsápadt.

Én pedig észrevettem valamit.

A táskáján ugyanaz a kis ezüstszínű kulcstartó lógott, amit az esküvő reggelén Vanessa kezében láttam.

– Patricia – mondtam halkan. – Mit tart a táskájában?

– Semmit.

Celeste felállt.

– Akkor nincs oka megtagadni az átvizsgálást.

Patricia hátralépett.

Aztán hirtelen a táskájába nyúlt.

Egy barna borítékot vett elő.

És az asztalra dobta.

– Ryan nem akarta, hogy megtudd – mondta.

Ryan felpattant.

– Anya!

Patricia becsukta a szemét.

– Elég.

A borítékból fényképek hullottak ki.

Az elsőn én voltam.

A másodikon Vanessa.

A harmadikon Ryan.

És a negyediken… az apám.

Megdermedtem.

– Miért van itt az apám?

Patricia rám nézett.

– Mert az egész nem veled kezdődött, Emily.

A szívem kihagyott egy ütemet.

– Hanem?

Patricia hangja remegett.

– Az apád évekkel ezelőtt üzleti partnere volt Ryan apjának. Egy nagy összeget veszítettek. A családod tönkretette őket.

– Ez nem igaz.

– Tudom – mondta. – Mert én voltam az, aki akkoriban meghamisította a könyvelést.

A szoba elnémult.

Ryan lassan az anyjára nézett.

– Anya… mit mondasz?

Patricia könnyek között folytatta:

– A Whitmore család nem azért akarta, hogy feleségül vedd Emilyt, mert szereted.

A tekintete rám szegeződött.

– Azért akarták, hogy hozzáférj a vagyonához.

A kezem ökölbe szorult.

– Milyen vagyonhoz?

Patricia elővett egy újabb dokumentumot.

– Az apád halála előtt létrehozott egy vagyonkezelői alapot. Emily örökölte volna, de csak akkor, ha férjhez megy egy olyan férfihoz, akit a családja megbízhatónak tart.

Celeste átnézte a papírt.

Az arca komollyá vált.

– Ez nem egyszerű örökség.

– Mi van benne? – kérdeztem.

Az ügyvédnő rám nézett.

– Több mint huszonötmillió dollár. És egy irányító részesedés három vállalatban.

Ryan lehunyta a szemét.

Most már értettem.

A hirtelen szerelmet.

A házasság sürgetését.

Patricia „orvosi költségeit”.

Vanessa jelenlétét.

És azt is, miért kellett az esküvőnek megtörténnie mindenáron.

Ryan nem engem akart.

A nevemet, a pénzemet és az örökségemet akarta.

Vanessa pedig?

Ő volt az a nő, akit mellettem tartott, hogy mindig legyen valaki, akihez menekülhetett, amikor én kérdéseket tettem fel.

– És a baleset? – kérdeztem.

Patricia elsírta magát.

– Vanessa azt mondta, csak meg akarja ijeszteni őt. Azt mondta, ha Ryan a karjában viszi el őt az első mentőautóval, te végre rájössz, hogy elveszítetted a kontrollt.

– De a sofőr fékezett.

– Igen.

– És a limuzin összetört.

Patricia nem válaszolt.

Az enquêteur ekkor közbevágott:

– Vanessa nem számított arra, hogy a limuzin oldalról nekicsapódik a korlátnak. Azt hitte, Emily legfeljebb kisebb sérülést szenved.

Felnéztem.

– Tehát az életemet kockáztatták egy szerepjáték kedvéért.

Senki sem válaszolt.

Ekkor Ryan felém lépett.

– Emily, kérlek.

Hátraléptem.

– Ne.

– Szerettelek.

Keserűen elmosolyodtam.

– Lehet, hogy valamikor igen. De azon a napon, amikor vérző menyasszonyként ott hagytál egy összetört limuzinban, megmutattad, mennyit ér az a szeretet.

Ryan szeme megtelt könnyel.

– Nem akartam, hogy meghalj.

– De azt elfogadtad, hogy meghalhattam.

Ez volt az a mondat, amely után már nem tudott rám nézni.

Az enquêteur bilincset vett elő.

Ryan felé fordult.

– Ryan Whitmore, letartóztatjuk gondatlan veszélyeztetésben, összeesküvésben és csalási kísérletben való részvétel miatt.

Ryan hátralépett.

– Nem! Én nem tettem semmit!

Az enquêteur megragadta a karját.

Patricia sírni kezdett.

Vanessa azonban nem volt ott.

És ez zavart.