Tristan nem válaszolt azonnal.
Csak Eleanor ágya mellett állt, egyik kezével a zakója zsebében, és Biancát figyelte.
— Mit mondott rólam? — kérdezte újra.
Bianca megpróbált mosolyogni.
— Semmi különöset. Csak azt mondta, hogy ön az unokája.
Eleanor felnevetett.
— És hogy rettenetesen makacs.
Tristan halványan elmosolyodott.
— Ez igaz.
Bianca lehajtotta a fejét, és úgy tett, mintha az infúzióval foglalkozna. A keze azonban enyhén remegett.
A férfi észrevette.
Természetesen észrevette.
— Bianca — szólalt meg Tristan.
A lány felnézett.
— Igen?
— Találkoztunk már korábban?
Egy pillanatig csend volt.
Bianca érezte, ahogy elönti a forróság.
— Nem.
Hazudott.
Tristan szemében valami megmozdult.
— Érdekes.
Eleanor zavartan nézett rájuk.
— Miért érzem úgy, mintha mindketten tudnátok valamit, amit én nem?
Bianca gyorsan közbevágott.
— Mrs. Bellamy, ideje lenne pihennie.
— Eleanor.
— Eleanor — javította ki magát Bianca.
Az idős asszony elmosolyodott.
Tristan viszont nem.
Aznap délután Bianca a kórház hátsó folyosóján találta magát, amikor valaki megszólította.
— Bianca.
Megfordult.
Tristan állt ott.
Egyedül.
— Mr. Bellamy, ha a nagymamájáról van szó, az orvosával kell beszélnie.
— Nem róla akarok beszélni.
Bianca gyomra összeszorult.
— Akkor miről?
Tristan közelebb lépett.
— Arról az éjszakáról.
A lány arca megfeszült.
— Nem tudom, mire gondol.
— Dehogynem.
A férfi elővett valamit a zsebéből.
Egy apró, fekete hajcsatot.
Bianca azonnal felismerte.
Az övé volt.
Aznap este elvesztette a kórházi parkolóban.
— Ezt maga ejtette el az autómban.
Bianca nem értette.
— De én csak… aludtam az autóban.
— Tudom.
— Akkor miért nem szólt rögtön?
Tristan tekintete megkeményedett.
— Mert amikor megláttalak, már tudtam, ki vagy.
Bianca szíve kihagyott egy ütemet.
— Mit jelent ez?
Tristan néhány másodpercig hallgatott.
Aztán kimondta:
— Azért vártam rád abban az autóban, mert tudtam, hogy egyszer úgyis találkozunk.
— Ez őrület.
— Nem.
Közelebb hajolt.
— Az a furcsa, hogy te még mindig azt hiszed, véletlenül szálltál be az autómba.
Bianca aznap este nem tudott aludni.
Újra és újra lejátszotta a jelenetet a fejében.
A fekete SUV.
A nyitott ajtó.
A férfi türelmes tekintete.
És most Tristan szavai.
Nem véletlenül.
Másnap reggel, amikor belépett Eleanor szobájába, az idős asszony már ébren volt.
— Te félsz tőle — mondta.
Bianca megtorpant.
— Kitől?
Eleanor sóhajtott.
— Tristantól.
— Nem félek tőle.
— Akkor miért nézel úgy rá, mintha egy régi sebet tépett volna fel?
Bianca nem válaszolt.
Eleanor lassan felült.
— Bianca, tudnod kell valamit.
A lány közelebb lépett.
— Mit?
— Tristan nem azért jött New Yorkba, hogy meglátogasson engem.
Bianca megdermedt.
— Akkor miért?
Eleanor az ajtóra nézett.
— Téged keresett.
A szoba hirtelen túl csendes lett.
— Engem?
— Igen.
Bianca hátrált egy lépést.
— De miért?
Eleanor szeme megtelt félelemmel.
— Mert tizenegy évvel ezelőtt a nővéred meghalt egy olyan ügy miatt, amelyben Tristan családja is érintett volt.
Bianca arca elsápadt.
— A nővéremről beszél?
Eleanor bólintott.
— És van még valami.
A nő remegő kézzel nyúlt az éjjeliszekrényhez.
Egy régi, megsárgult fényképet vett elő.
Bianca kezébe adta.
A képen egy fiatal nő állt egy fekete SUV mellett.
Mellette egy fiatal Tristan.
Bianca alig kapott levegőt.
— Ez… nem lehet.
Eleanor lehunyta a szemét.
— A nővéred utolsó fényképe.
Aznap este Bianca egy üzenetet kapott egy ismeretlen számról.
„Ne bízz Eleanorban.”
Pár másodperccel később újabb üzenet érkezett.
„És főleg ne bízz Tristanban.”
Bianca ujjai megdermedtek a telefon felett.
Aztán jött a harmadik üzenet.
Egy fénykép.
Egy régi kórházi folyosó.
Rajta egy nő, akit Bianca azonnal felismert.
A saját nővére.
És mellette egy dátum, amelytől Bianca szíve összeszorult.
Pont ugyanaz a dátum volt, amikor a családja azt mondta neki, hogy a nővére egy egyszerű autóbalesetben halt meg.
Bianca még mindig a képernyőt nézte, amikor kopogtak az ajtón.
Három lassú koppanás.
Kinyitotta.
Tristan állt ott.
Nem volt rajta zakó.
Az arcáról eltűnt minden nyugodtság.
— Megkaptad az üzenetet — mondta.
Bianca hátralépett.
— Honnan tudod?
Tristan belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
— Mert én küldtem.
— Miért?
A férfi sokáig hallgatott.
Aztán elővette a telefonját.
Megnyitott egy régi videót.
Bianca belenézett.
A felvételen a nővére ült egy autóban.
Élve.
És néhány másodperccel később megszólalt:
— Ha ezt valaha Bianca látja… mondjátok meg neki, hogy Tristan nem ölte meg engem.
Bianca szája elé kapta a kezét.
A videó folytatódott.
A nővére a kamerába nézett, és könnyes szemmel kimondta az utolsó mondatot:
— Ő volt az egyetlen ember, aki megpróbált megmenteni.
A videó elsötétült.
Bianca lassan Tristanre nézett.
— Akkor ki ölte meg?
Tristan tekintete hideg lett.
— Ezt próbálom kideríteni tizenegy éve.
— És miért én?
A férfi közelebb lépett.
— Mert a nővéred halála előtt neked küldött egy levelet.
Bianca megdermedt.
— Milyen levelet?
Tristan elővett egy borítékot.
A borítékon Bianca neve állt.
A kézírás pedig kétségtelenül a nővéréé volt.
— Ezt tegnap találtam meg Eleanor házában.
Bianca remegő kézzel nyúlt érte.






