Tristan nem válaszolt azonnal.

Csak Eleanor ágya mellett állt, egyik kezével a zakója zsebében, és Biancát figyelte.

— Mit mondott rólam? — kérdezte újra.

Bianca megpróbált mosolyogni.

— Semmi különöset. Csak azt mondta, hogy ön az unokája.

Eleanor felnevetett.

— És hogy rettenetesen makacs.

Tristan halványan elmosolyodott.

— Ez igaz.

Bianca lehajtotta a fejét, és úgy tett, mintha az infúzióval foglalkozna. A keze azonban enyhén remegett.

A férfi észrevette.

Természetesen észrevette.

— Bianca — szólalt meg Tristan.

A lány felnézett.

— Igen?

— Találkoztunk már korábban?

Egy pillanatig csend volt.

Bianca érezte, ahogy elönti a forróság.

— Nem.

Hazudott.

Tristan szemében valami megmozdult.

— Érdekes.

Eleanor zavartan nézett rájuk.

— Miért érzem úgy, mintha mindketten tudnátok valamit, amit én nem?

Bianca gyorsan közbevágott.

— Mrs. Bellamy, ideje lenne pihennie.

— Eleanor.

— Eleanor — javította ki magát Bianca.

Az idős asszony elmosolyodott.

Tristan viszont nem.


Aznap délután Bianca a kórház hátsó folyosóján találta magát, amikor valaki megszólította.

— Bianca.

Megfordult.

Tristan állt ott.

Egyedül.

— Mr. Bellamy, ha a nagymamájáról van szó, az orvosával kell beszélnie.

— Nem róla akarok beszélni.

Bianca gyomra összeszorult.

— Akkor miről?

Tristan közelebb lépett.

— Arról az éjszakáról.

A lány arca megfeszült.

— Nem tudom, mire gondol.

— Dehogynem.

A férfi elővett valamit a zsebéből.

Egy apró, fekete hajcsatot.

Bianca azonnal felismerte.

Az övé volt.

Aznap este elvesztette a kórházi parkolóban.

— Ezt maga ejtette el az autómban.

Bianca nem értette.

— De én csak… aludtam az autóban.

— Tudom.

— Akkor miért nem szólt rögtön?

Tristan tekintete megkeményedett.

— Mert amikor megláttalak, már tudtam, ki vagy.

Bianca szíve kihagyott egy ütemet.

— Mit jelent ez?

Tristan néhány másodpercig hallgatott.

Aztán kimondta:

— Azért vártam rád abban az autóban, mert tudtam, hogy egyszer úgyis találkozunk.

— Ez őrület.

— Nem.

Közelebb hajolt.

— Az a furcsa, hogy te még mindig azt hiszed, véletlenül szálltál be az autómba.


Bianca aznap este nem tudott aludni.

Újra és újra lejátszotta a jelenetet a fejében.

A fekete SUV.

A nyitott ajtó.

A férfi türelmes tekintete.

És most Tristan szavai.

Nem véletlenül.

Másnap reggel, amikor belépett Eleanor szobájába, az idős asszony már ébren volt.

— Te félsz tőle — mondta.

Bianca megtorpant.

— Kitől?

Eleanor sóhajtott.

— Tristantól.

— Nem félek tőle.

— Akkor miért nézel úgy rá, mintha egy régi sebet tépett volna fel?

Bianca nem válaszolt.

Eleanor lassan felült.

— Bianca, tudnod kell valamit.

A lány közelebb lépett.

— Mit?

— Tristan nem azért jött New Yorkba, hogy meglátogasson engem.

Bianca megdermedt.

— Akkor miért?

Eleanor az ajtóra nézett.

— Téged keresett.

A szoba hirtelen túl csendes lett.

— Engem?

— Igen.

Bianca hátrált egy lépést.

— De miért?

Eleanor szeme megtelt félelemmel.

— Mert tizenegy évvel ezelőtt a nővéred meghalt egy olyan ügy miatt, amelyben Tristan családja is érintett volt.

Bianca arca elsápadt.

— A nővéremről beszél?

Eleanor bólintott.

— És van még valami.

A nő remegő kézzel nyúlt az éjjeliszekrényhez.

Egy régi, megsárgult fényképet vett elő.

Bianca kezébe adta.

A képen egy fiatal nő állt egy fekete SUV mellett.

Mellette egy fiatal Tristan.

Bianca alig kapott levegőt.

— Ez… nem lehet.

Eleanor lehunyta a szemét.

— A nővéred utolsó fényképe.


Aznap este Bianca egy üzenetet kapott egy ismeretlen számról.

„Ne bízz Eleanorban.”

Pár másodperccel később újabb üzenet érkezett.

„És főleg ne bízz Tristanban.”

Bianca ujjai megdermedtek a telefon felett.

Aztán jött a harmadik üzenet.

Egy fénykép.

Egy régi kórházi folyosó.

Rajta egy nő, akit Bianca azonnal felismert.

A saját nővére.

És mellette egy dátum, amelytől Bianca szíve összeszorult.

Pont ugyanaz a dátum volt, amikor a családja azt mondta neki, hogy a nővére egy egyszerű autóbalesetben halt meg.

Bianca még mindig a képernyőt nézte, amikor kopogtak az ajtón.

Három lassú koppanás.

Kinyitotta.

Tristan állt ott.

Nem volt rajta zakó.

Az arcáról eltűnt minden nyugodtság.

— Megkaptad az üzenetet — mondta.

Bianca hátralépett.

— Honnan tudod?

Tristan belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.

— Mert én küldtem.

— Miért?

A férfi sokáig hallgatott.

Aztán elővette a telefonját.

Megnyitott egy régi videót.

Bianca belenézett.

A felvételen a nővére ült egy autóban.

Élve.

És néhány másodperccel később megszólalt:

— Ha ezt valaha Bianca látja… mondjátok meg neki, hogy Tristan nem ölte meg engem.

Bianca szája elé kapta a kezét.

A videó folytatódott.

A nővére a kamerába nézett, és könnyes szemmel kimondta az utolsó mondatot:

— Ő volt az egyetlen ember, aki megpróbált megmenteni.

A videó elsötétült.

Bianca lassan Tristanre nézett.

— Akkor ki ölte meg?

Tristan tekintete hideg lett.

— Ezt próbálom kideríteni tizenegy éve.

— És miért én?

A férfi közelebb lépett.

— Mert a nővéred halála előtt neked küldött egy levelet.

Bianca megdermedt.

— Milyen levelet?

Tristan elővett egy borítékot.

A borítékon Bianca neve állt.

A kézírás pedig kétségtelenül a nővéréé volt.

— Ezt tegnap találtam meg Eleanor házában.

Bianca remegő kézzel nyúlt érte.