Maren nem tette le a telefont.

Ez volt az első hiba, amit a Merrick család azon az éjszakán elkövetett.

A második az volt, hogy azt hitték, Grace meghalt.

A harmadik pedig az, hogy engem továbbra is tehetetlen, hatvanhét éves apának láttak, akit egyetlen késsel és egy műanyag bilinccsel lehet kordában tartani.

Hollis elindult Maren felé.

— Add ide a telefont.

— Nem.

Grant káromkodott.

Vaughn azonban nem mozdult.

Csak nézte Marent.

Aztán rám nézett.

És abban a pillanatban valami megváltozott az arcán.

Talán rájött, hogy már nem engem kellene féltenie.

Hanem saját magát.

A távolból motorok hangja hallatszott.

A rendőrség.

Maren még mindig a telefonba beszélt.

— Igen. A nő terhes. Huszonhat hetes. A jég alá került. A férje és a testvére tették ezt vele. Az apa itt van velem. Megkötözték.

Hollis odalépett hozzá.

— Maren, gondold át, mit csinálsz.

Maren felnevetett.

Nem vidáman.

Keserűen.

— Én gondolkodom, Hollis. Tizenegy éve gondolkodom.

A férfi megállt.

— Miről beszélsz?

Maren remegő kézzel elővett egy apró USB-meghajtót a köntöse zsebéből.

— Erről.

Grant arca elsápadt.

— Honnan van az?

— A férjed dolgozószobájából.

Hollis arca megkeményedett.

— Add ide.

— Nem.

Aztán Maren rám nézett.

— Nathan, ha Grace túléli ezt, szüksége lesz erre.

A rendőrautók fényei ekkor már végigpásztázták a havas udvart.

Hollis tudta, hogy vége.

De még nem tudta, mennyire.


A rendőrök elsőként engem találtak meg.

Az egyikük térdre ereszkedett mellettem, elvágta a műanyag bilincset, majd megkérdezte:

— Hol van a lánya?

A jégre mutattam.

— Ott.

A mentők azonnal megérkeztek.

Három búvár rohant a kivágott lékhez.

Én pedig csak álltam.

Nem tudtam imádkozni.

Nem tudtam sírni.

Csak azt ismételtem magamban:

Grace nem halhat meg.

Nem ma.

Nem így.

Nem a saját férje keze által.

Tizenhét perc telt el.

Aztán az egyik búvár felbukkant.

— Van valami!

Mindenki megmerevedett.

— Női test?

— Igen!

Azonnal csörlőt hoztak.

Én pedig megláttam valamit a víz felszínén.

Egy kéz.

Grace keze.

A jeges vízből kiemelték a testét.

Az arca szinte kék volt.

A szeme csukva.

A hasa azonban még mindig megemelkedett.

— Van pulzusa! — kiáltotta az egyik mentős.

A világ újra lélegezni kezdett.

— A baba szívhangja is megvan!

Összerogytam a hóban.

Nem szégyellem.

Hatvanhét évesen, egy mérnök büszkeségével, az egész életemben megtanult önuralommal együtt egyszerűen térdre estem.

És sírtam.


Grace-t egy portsmouth-i kórházba szállították.

Vaughnt, Grantet és Hollist pedig megbilincselték.

De amikor elhaladtak mellettem, Vaughn megállt.

— Nathan.

Nem néztem rá.

— Hallgass meg.

Felnéztem.

— A lányod nem tudja az igazat.

— Milyen igazat?

Vaughn lenyelte a következő szót.

— A baba miatt nem akartam megölni.

A szívem megállt egy pillanatra.

— Akkor miért?

Vaughn rám nézett.

És halkan azt mondta:

— Mert a gyermek nem az enyém.

Aztán a rendőr elrángatta.


Hat órával később egy sebész jött ki a műtőből.

— Mr. Cole?

Felálltam.

— Grace él.

Lehunytam a szemem.

— A baba is?

Az orvos bólintott.

— Egyelőre igen. De nagyon koraszülött, és az állapota kritikus.

— Megkaphatom?

— Még nem.

Az ajtó felé néztem.

— Mikor ébred fel?

— Ha minden jól megy, néhány órán belül.

Néhány óra.

Életem leghosszabb néhány órája.


Reggel hatkor Maren leült mellém a kórházi folyosón.

A kezében egy kávé volt.

Nem ivott belőle.

— Meg kell mondanom valamit — suttogta.

Ránéztem.

— A férjemnek volt egy titkos számlája.

— Ezért akarták megölni Grace-t?

— Nem csak ezért.

Elővette az USB-meghajtót.

— A Merrick család húsz éve hamisított környezetvédelmi jelentéseket. Olyan földeket vásároltak fel, amelyekről tudták, hogy szennyezettek. Aztán politikusokat fizettek le, hogy az állami kártérítési alapokból szerezzenek pénzt.

Összeszorítottam az állkapcsom.

— Grace erre rájött?

Maren bólintott.

— Nem véletlenül kapott meg bizonyos ügyeket az ügyvédi irodájában.

— Vaughn tudta?

— Vaughn nemcsak tudta. Ő intézte.

A folyosó végére néztem.

— És a baba?

Maren sokáig hallgatott.

— A baba az egyetlen dolog, amit Grace még nem tudott.

— Mi az?

— Grace a terhesség előtt egy kutatási ügyben dolgozott. Egy férfival.

— Milyen férfival?

Maren rám nézett.

— Daniel Reed.

A név semmit nem jelentett nekem.

Maren azonban hozzátette:

— A Merrick család legnagyobb riválisának a fia.


Délelőtt tizenegy órakor Grace felébredt.

Az első szava ez volt:

— Apa?

Megfogtam a kezét.

— Itt vagyok.

A szeme lassan kinyílt.

— A baba?

— Él.

Könnyek jelentek meg a szemében.

— Vaughn?

Nem válaszoltam azonnal.

— Letartóztatták.

Grace becsukta a szemét.

— Apa…

— Igen?

— Nem azért vitt a tóhoz, mert meg akart ölni.

Megdermedtem.

— Hanem?

Grace rám nézett.

— Mert tudta, hogy tudom, mit tett a családja.

— Mit tudtál?

— Mindent.

Aztán a párna alól előhúzott egy apró, összegyűrt papírdarabot.

Egyetlen mondat állt rajta:

„Ha velem történik valami, keresd meg a 17-es aktát.”

— Hol van a 17-es akta? — kérdeztem.

Grace elmosolyodott.

— Vaughn azt hitte, nálam van.

— Nincs?

Megrázta a fejét.

— Nálad van.