Maren nem tette le a telefont.
Ez volt az első hiba, amit a Merrick család azon az éjszakán elkövetett.
A második az volt, hogy azt hitték, Grace meghalt.
A harmadik pedig az, hogy engem továbbra is tehetetlen, hatvanhét éves apának láttak, akit egyetlen késsel és egy műanyag bilinccsel lehet kordában tartani.
Hollis elindult Maren felé.
— Add ide a telefont.
— Nem.
Grant káromkodott.
Vaughn azonban nem mozdult.
Csak nézte Marent.
Aztán rám nézett.
És abban a pillanatban valami megváltozott az arcán.
Talán rájött, hogy már nem engem kellene féltenie.
Hanem saját magát.
A távolból motorok hangja hallatszott.
A rendőrség.
Maren még mindig a telefonba beszélt.
— Igen. A nő terhes. Huszonhat hetes. A jég alá került. A férje és a testvére tették ezt vele. Az apa itt van velem. Megkötözték.
Hollis odalépett hozzá.
— Maren, gondold át, mit csinálsz.
Maren felnevetett.
Nem vidáman.
Keserűen.
— Én gondolkodom, Hollis. Tizenegy éve gondolkodom.
A férfi megállt.
— Miről beszélsz?
Maren remegő kézzel elővett egy apró USB-meghajtót a köntöse zsebéből.
— Erről.
Grant arca elsápadt.
— Honnan van az?
— A férjed dolgozószobájából.
Hollis arca megkeményedett.
— Add ide.
— Nem.
Aztán Maren rám nézett.
— Nathan, ha Grace túléli ezt, szüksége lesz erre.
A rendőrautók fényei ekkor már végigpásztázták a havas udvart.
Hollis tudta, hogy vége.
De még nem tudta, mennyire.
A rendőrök elsőként engem találtak meg.
Az egyikük térdre ereszkedett mellettem, elvágta a műanyag bilincset, majd megkérdezte:
— Hol van a lánya?
A jégre mutattam.
— Ott.
A mentők azonnal megérkeztek.
Három búvár rohant a kivágott lékhez.
Én pedig csak álltam.
Nem tudtam imádkozni.
Nem tudtam sírni.
Csak azt ismételtem magamban:
Grace nem halhat meg.
Nem ma.
Nem így.
Nem a saját férje keze által.
Tizenhét perc telt el.
Aztán az egyik búvár felbukkant.
— Van valami!
Mindenki megmerevedett.
— Női test?
— Igen!
Azonnal csörlőt hoztak.
Én pedig megláttam valamit a víz felszínén.
Egy kéz.
Grace keze.
A jeges vízből kiemelték a testét.
Az arca szinte kék volt.
A szeme csukva.
A hasa azonban még mindig megemelkedett.
— Van pulzusa! — kiáltotta az egyik mentős.
A világ újra lélegezni kezdett.
— A baba szívhangja is megvan!
Összerogytam a hóban.
Nem szégyellem.
Hatvanhét évesen, egy mérnök büszkeségével, az egész életemben megtanult önuralommal együtt egyszerűen térdre estem.
És sírtam.
Grace-t egy portsmouth-i kórházba szállították.
Vaughnt, Grantet és Hollist pedig megbilincselték.
De amikor elhaladtak mellettem, Vaughn megállt.
— Nathan.
Nem néztem rá.
— Hallgass meg.
Felnéztem.
— A lányod nem tudja az igazat.
— Milyen igazat?
Vaughn lenyelte a következő szót.
— A baba miatt nem akartam megölni.
A szívem megállt egy pillanatra.
— Akkor miért?
Vaughn rám nézett.
És halkan azt mondta:
— Mert a gyermek nem az enyém.
Aztán a rendőr elrángatta.
Hat órával később egy sebész jött ki a műtőből.
— Mr. Cole?
Felálltam.
— Grace él.
Lehunytam a szemem.
— A baba is?
Az orvos bólintott.
— Egyelőre igen. De nagyon koraszülött, és az állapota kritikus.
— Megkaphatom?
— Még nem.
Az ajtó felé néztem.
— Mikor ébred fel?
— Ha minden jól megy, néhány órán belül.
Néhány óra.
Életem leghosszabb néhány órája.
Reggel hatkor Maren leült mellém a kórházi folyosón.
A kezében egy kávé volt.
Nem ivott belőle.
— Meg kell mondanom valamit — suttogta.
Ránéztem.
— A férjemnek volt egy titkos számlája.
— Ezért akarták megölni Grace-t?
— Nem csak ezért.
Elővette az USB-meghajtót.
— A Merrick család húsz éve hamisított környezetvédelmi jelentéseket. Olyan földeket vásároltak fel, amelyekről tudták, hogy szennyezettek. Aztán politikusokat fizettek le, hogy az állami kártérítési alapokból szerezzenek pénzt.
Összeszorítottam az állkapcsom.
— Grace erre rájött?
Maren bólintott.
— Nem véletlenül kapott meg bizonyos ügyeket az ügyvédi irodájában.
— Vaughn tudta?
— Vaughn nemcsak tudta. Ő intézte.
A folyosó végére néztem.
— És a baba?
Maren sokáig hallgatott.
— A baba az egyetlen dolog, amit Grace még nem tudott.
— Mi az?
— Grace a terhesség előtt egy kutatási ügyben dolgozott. Egy férfival.
— Milyen férfival?
Maren rám nézett.
— Daniel Reed.
A név semmit nem jelentett nekem.
Maren azonban hozzátette:
— A Merrick család legnagyobb riválisának a fia.
Délelőtt tizenegy órakor Grace felébredt.
Az első szava ez volt:
— Apa?
Megfogtam a kezét.
— Itt vagyok.
A szeme lassan kinyílt.
— A baba?
— Él.
Könnyek jelentek meg a szemében.
— Vaughn?
Nem válaszoltam azonnal.
— Letartóztatták.
Grace becsukta a szemét.
— Apa…
— Igen?
— Nem azért vitt a tóhoz, mert meg akart ölni.
Megdermedtem.
— Hanem?
Grace rám nézett.
— Mert tudta, hogy tudom, mit tett a családja.
— Mit tudtál?
— Mindent.
Aztán a párna alól előhúzott egy apró, összegyűrt papírdarabot.
Egyetlen mondat állt rajta:
„Ha velem történik valami, keresd meg a 17-es aktát.”
— Hol van a 17-es akta? — kérdeztem.
Grace elmosolyodott.
— Vaughn azt hitte, nálam van.
— Nincs?
Megrázta a fejét.
— Nálad van.






