Másnap reggel pontosan nyolc órakor megérkeztem Audrey házához.

Arthur már a bejárati ajtóban várt.

Fekete öltönyt viselt. Tökéletesen szabottat.

Ugyanazt, amelyben előző nap a temetésen könnyeket hullatott a kamerák előtt.

Most azonban egyetlen könny sem volt az arcán.

– Megtaláltad a hagyatéki mappát? – kérdezte.

– Igen.

Felemeltem a régi bőrtáskát.

Arthur tekintete azonnal a táskára ugrott.

Nem a szemembe nézett.

A táskát figyelte.

– Menjünk be – mondta.

A nappaliban minden pontosan úgy nézett ki, ahogy Audrey hagyta.

A kedvenc bögréje a polcon.

A takaró a kanapé karfáján.

A fényképe a kandallón.

Arthur leült velem szemben.

– Audrey nagyon sokat szenvedett az utolsó hónapokban – mondta színpadias hangon. – Talán jobb neki így.

Lenéztem a kezemre.

– Biztosan nagyon nehéz lehetett neked.

– Borzalmas.

Majdnem elmosolyodtam.

– Akkor biztosan örülsz, hogy minden ügyét gyorsan le akarod zárni.

Arthur szeme megvillant.

– Természetesen. Nem akarom, hogy bármi tovább húzza ezt.

Kinyitottam a táskát.

– Audrey hagyatékáról beszélsz?

– Igen.

– Furcsa.

Felnézett.

– Mi?

– Hogy ennyire sürgős lett.

A szoba elcsendesedett.

Arthur hátradőlt.

– Eleanor, mire akarsz kilyukadni?

– Sehová.

Kivettem egy mappát.

Nem azt, amelyben a bizonyíték volt.

Egy teljesen üres mappát.

– Ezt találtam.

Arthur keze megállt.

– Ez minden?

– Egyelőre.

Láttam rajta, hogy csalódott.

Nem is próbálta elrejteni.

És akkor megértettem valamit.

Nem a hagyatéki papírok miatt hívott ide.

Valamit keresett.

Valamit, amiről azt hitte, Audrey eltett.

– Van még egy kérdésem – mondtam.

– Hallgatlak.

– Audrey mondta valaha, hogy fél tőled?

Arthur arca megkeményedett.

– A lányod beteg volt.

– Nem ezt kérdeztem.

Felállt.

– Ez a beszélgetés kezd nevetségessé válni.

– Még nem is kezdődött el.

Megfordult.

– Mit akarsz?

Ránéztem.

– Az igazságot.

Arthur halkan felnevetett.

– Az igazság az, hogy a lányod meghalt. És te nem tudod elfogadni.

Felálltam.

– Lehet.

Aztán az ajtó felé indultam.

– Holnap találkozunk.

– Hol?

Megálltam.

– A rendőrségen.

Arthur arca egy pillanat alatt elsápadt.

Nem szólt.

Én pedig kiléptem.

Az utcán Julian már az autójában várt.

Beszálltam.

– Megvan? – kérdeztem.

Julian bólintott.

– Megvan.

Átadott egy vastag borítékot.

– Eleanor, amit találtam, rosszabb, mint gondoltuk.

Kinyitottam.

Bankszámlák.

Átutalások.

Titkos cégek.

Gyógyszerbeszerzések.

És egy név, amely többször is felbukkant.

Arthur Vance.

De volt valami még.

Egy gyógyszerészeti számla Audrey nevére kiállítva.

A gyógyszert azonban soha nem Audrey kapta meg.

Hanem Arthur egyik titkos cégének raktárába szállították.

– Ez még nem elég – mondtam.

Julian rám nézett.

– Van még.

Elővett egy pendrive-ot.

– Ezt a ház biztonsági rendszerének régi szerverén találtam.

– Mi van rajta?

– Az utolsó három hét felvételei.

A kezem megállt.

– Audrey halála előtti három hét?

– Igen.

A következő órát egy sötét szobában töltöttük.

És végignéztük.

Audrey egyre gyengébb volt.

Arthur rendszeresen bejárt a dolgozószobába.

De a felvételek legmegdöbbentőbb része az volt, amikor Audrey egyedül maradt a nappaliban.

Leült a kanapéra.

Elővett egy apró diktafont.

És beszélni kezdett.

– Ha ezt valaki hallja, akkor valószínűleg már nem vagyok életben.

Megszorítottam a pendrive-ot.

Audrey folytatta:

– Anya mindig azt mondta, hogy ha baj van, ne féljek segítséget kérni. De Arthur mindenkit ellenem fordított.

A hangja remegett.

– Megváltoztatja a gyógyszereimet. Azt mondja, hogy csak képzelődöm. Elhitette velem, hogy beteg vagyok.

Könnyek jelentek meg a szemében.

– De van egy dolog, amit nem tud.

Közelebb hajolt a kamerához.

– Nem vagyok egyedül.

A felvétel megszakadt.

Julian rám nézett.

– Ki segített neki?

Nem válaszoltam.

Mert már tudtam.

Az orvosa.

Dr. Hayes.

De Audrey következő mondata mindent megváltoztatott.

– Anya, ha ezt látod, ne próbálj bosszút állni. Ne tedd tönkre magad miattam.

A hangja elcsuklott.

– Csak derítsd ki az igazságot.

Aztán egy másodpercnyi csend után hozzátette:

– És bízz Julianben.

Megdermedtem.

Audrey tudta.

Tudta, hogy ha meghal, szükségem lesz rá.

Julian lehajtotta a fejét.

– Ezt nem tudtam.

– Most már tudod.

Aznap este a rendőrségre mentem.

De nem üres kézzel.

Átadtam a hangfelvételt.

A biztonsági kamerák másolatát.

A pénzügyi dokumentumokat.

És egy teljes listát Arthur minden gyanús tranzakciójáról.

A nyomozó hosszasan hallgatott.

– Mrs. Vance, ha ezek eredetiek, a veje komoly bajban van.

– Nem akarom, hogy bajban legyen.

Felnézett.

– Hanem?

– Azt akarom, hogy az igazság végre utolérje.

Másnap reggel hat rendőr érkezett Arthur házához.

Ő éppen egy televíziós interjúra készült.

A kamerák előtt még mindig a gyászoló férjet játszotta.

Aztán meglátta a rendőröket.

Az arcáról eltűnt minden érzelem.

– Mi történik?

A vezető nyomozó előrelépett.

– Arthur Vance?

– Igen.

– Le van tartóztatva Audrey Vance halálával kapcsolatos bizonyítékok eltitkolása, pénzügyi csalás és kényszerítés gyanújával.

Arthur felnevetett.

– Ez abszurd.

Aztán meglátott engem.

Az utca túloldalán álltam.

Nem mosolyogtam.

Nem integettem.

Csak néztem.

Arthur arca eltorzult.

– Te!

A rendőrök lefogták.

– Eleanor, ezt meg fogod bánni!

Először szólaltam meg.

– Nem.

Megfordultam.

– Te fogod megbánni.

3. rész: Az utolsó üzenet