Másnap reggel pontosan nyolc órakor megérkeztem Audrey házához.
Arthur már a bejárati ajtóban várt.
Fekete öltönyt viselt. Tökéletesen szabottat.
Ugyanazt, amelyben előző nap a temetésen könnyeket hullatott a kamerák előtt.
Most azonban egyetlen könny sem volt az arcán.
– Megtaláltad a hagyatéki mappát? – kérdezte.
– Igen.
Felemeltem a régi bőrtáskát.
Arthur tekintete azonnal a táskára ugrott.
Nem a szemembe nézett.
A táskát figyelte.
– Menjünk be – mondta.
A nappaliban minden pontosan úgy nézett ki, ahogy Audrey hagyta.
A kedvenc bögréje a polcon.
A takaró a kanapé karfáján.
A fényképe a kandallón.
Arthur leült velem szemben.
– Audrey nagyon sokat szenvedett az utolsó hónapokban – mondta színpadias hangon. – Talán jobb neki így.
Lenéztem a kezemre.
– Biztosan nagyon nehéz lehetett neked.
– Borzalmas.
Majdnem elmosolyodtam.
– Akkor biztosan örülsz, hogy minden ügyét gyorsan le akarod zárni.
Arthur szeme megvillant.
– Természetesen. Nem akarom, hogy bármi tovább húzza ezt.
Kinyitottam a táskát.
– Audrey hagyatékáról beszélsz?
– Igen.
– Furcsa.
Felnézett.
– Mi?
– Hogy ennyire sürgős lett.
A szoba elcsendesedett.
Arthur hátradőlt.
– Eleanor, mire akarsz kilyukadni?
– Sehová.
Kivettem egy mappát.
Nem azt, amelyben a bizonyíték volt.
Egy teljesen üres mappát.
– Ezt találtam.
Arthur keze megállt.
– Ez minden?
– Egyelőre.
Láttam rajta, hogy csalódott.
Nem is próbálta elrejteni.
És akkor megértettem valamit.
Nem a hagyatéki papírok miatt hívott ide.
Valamit keresett.
Valamit, amiről azt hitte, Audrey eltett.
– Van még egy kérdésem – mondtam.
– Hallgatlak.
– Audrey mondta valaha, hogy fél tőled?
Arthur arca megkeményedett.
– A lányod beteg volt.
– Nem ezt kérdeztem.
Felállt.
– Ez a beszélgetés kezd nevetségessé válni.
– Még nem is kezdődött el.
Megfordult.
– Mit akarsz?
Ránéztem.
– Az igazságot.
Arthur halkan felnevetett.
– Az igazság az, hogy a lányod meghalt. És te nem tudod elfogadni.
Felálltam.
– Lehet.
Aztán az ajtó felé indultam.
– Holnap találkozunk.
– Hol?
Megálltam.
– A rendőrségen.
Arthur arca egy pillanat alatt elsápadt.
Nem szólt.
Én pedig kiléptem.
Az utcán Julian már az autójában várt.
Beszálltam.
– Megvan? – kérdeztem.
Julian bólintott.
– Megvan.
Átadott egy vastag borítékot.
– Eleanor, amit találtam, rosszabb, mint gondoltuk.
Kinyitottam.
Bankszámlák.
Átutalások.
Titkos cégek.
Gyógyszerbeszerzések.
És egy név, amely többször is felbukkant.
Arthur Vance.
De volt valami még.
Egy gyógyszerészeti számla Audrey nevére kiállítva.
A gyógyszert azonban soha nem Audrey kapta meg.
Hanem Arthur egyik titkos cégének raktárába szállították.
– Ez még nem elég – mondtam.
Julian rám nézett.
– Van még.
Elővett egy pendrive-ot.
– Ezt a ház biztonsági rendszerének régi szerverén találtam.
– Mi van rajta?
– Az utolsó három hét felvételei.
A kezem megállt.
– Audrey halála előtti három hét?
– Igen.
A következő órát egy sötét szobában töltöttük.
És végignéztük.
Audrey egyre gyengébb volt.
Arthur rendszeresen bejárt a dolgozószobába.
De a felvételek legmegdöbbentőbb része az volt, amikor Audrey egyedül maradt a nappaliban.
Leült a kanapéra.
Elővett egy apró diktafont.
És beszélni kezdett.
– Ha ezt valaki hallja, akkor valószínűleg már nem vagyok életben.
Megszorítottam a pendrive-ot.
Audrey folytatta:
– Anya mindig azt mondta, hogy ha baj van, ne féljek segítséget kérni. De Arthur mindenkit ellenem fordított.
A hangja remegett.
– Megváltoztatja a gyógyszereimet. Azt mondja, hogy csak képzelődöm. Elhitette velem, hogy beteg vagyok.
Könnyek jelentek meg a szemében.
– De van egy dolog, amit nem tud.
Közelebb hajolt a kamerához.
– Nem vagyok egyedül.
A felvétel megszakadt.
Julian rám nézett.
– Ki segített neki?
Nem válaszoltam.
Mert már tudtam.
Az orvosa.
Dr. Hayes.
De Audrey következő mondata mindent megváltoztatott.
– Anya, ha ezt látod, ne próbálj bosszút állni. Ne tedd tönkre magad miattam.
A hangja elcsuklott.
– Csak derítsd ki az igazságot.
Aztán egy másodpercnyi csend után hozzátette:
– És bízz Julianben.
Megdermedtem.
Audrey tudta.
Tudta, hogy ha meghal, szükségem lesz rá.
Julian lehajtotta a fejét.
– Ezt nem tudtam.
– Most már tudod.
Aznap este a rendőrségre mentem.
De nem üres kézzel.
Átadtam a hangfelvételt.
A biztonsági kamerák másolatát.
A pénzügyi dokumentumokat.
És egy teljes listát Arthur minden gyanús tranzakciójáról.
A nyomozó hosszasan hallgatott.
– Mrs. Vance, ha ezek eredetiek, a veje komoly bajban van.
– Nem akarom, hogy bajban legyen.
Felnézett.
– Hanem?
– Azt akarom, hogy az igazság végre utolérje.
Másnap reggel hat rendőr érkezett Arthur házához.
Ő éppen egy televíziós interjúra készült.
A kamerák előtt még mindig a gyászoló férjet játszotta.
Aztán meglátta a rendőröket.
Az arcáról eltűnt minden érzelem.
– Mi történik?
A vezető nyomozó előrelépett.
– Arthur Vance?
– Igen.
– Le van tartóztatva Audrey Vance halálával kapcsolatos bizonyítékok eltitkolása, pénzügyi csalás és kényszerítés gyanújával.
Arthur felnevetett.
– Ez abszurd.
Aztán meglátott engem.
Az utca túloldalán álltam.
Nem mosolyogtam.
Nem integettem.
Csak néztem.
Arthur arca eltorzult.
– Te!
A rendőrök lefogták.
– Eleanor, ezt meg fogod bánni!
Először szólaltam meg.
– Nem.
Megfordultam.
– Te fogod megbánni.






