3. RÉSZ

Carmen néhány másodpercig mozdulatlanul állt.

Aztán vett egy mély levegőt, és elindult a 7-es asztal felé.

Alejandro felnézett rá.

– Jó estét, uram. Meghozhatom a rendelését?

A férfi nem válaszolt azonnal. Carmen szemébe nézett, mintha megpróbálná eldönteni, mennyire lehet megbízni benne.

– Te vagy az, aki ma este kiszolgál engem?

– Igen.

– Akkor szeretnék még valamit rendelni.

Carmen elővette a jegyzetfüzetét.

– Mit szeretne?

Alejandro kissé előrehajolt.

– Egy pohár vizet. Semmi mást.

Carmen meglepődött.

– A Wagyu steaket nem kéri?

– Nem.

– De már elkészítették.

Alejandro tekintete megváltozott.

– Tudom.

Carmen szíve nagyot dobbant.

A férfi tudta.

Tudta, hogy valami nincs rendben.

Alejandro halk hangon folytatta:

– Ha valaki megkérdezi, miért nem eszem meg, mondd azt, hogy nem vagyok éhes.

Carmen lesütötte a szemét.

– Uram…

– Tudom, mit hallottál.

A lány megdermedt.

Alejandro nem emelte fel a hangját.

– Láttam, amikor elbújtál a fűszeres polc mögött.

Carmen arca elsápadt.

– Nem akarok bajt.

– Én sem.

– Ha beszélek, Rodrigo kirúg.

Alejandro egy pillanatig csendben maradt.

– És ha nem beszélsz?

Carmen nem tudott válaszolni.

Ekkor a konyha felől kiáltás hallatszott.

– 7-es asztal! A rendelés kész!

Rodrigo jelent meg egy ezüsttálcával.

A tányéron a Wagyu steak tökéletesnek tűnt.

Aranybarna kéreg.

Rózsaszín belső.

Elegáns köret.

A többi vendég irigykedve nézte.

Rodrigo széles mosollyal letette az ételt Alejandro elé.

– A ház legjobb étele. Jó étvágyat.

Alejandro lenézett a tányérra.

Majd felnézett Rodrigóra.

– Biztos benne, hogy ez friss?

Rodrigo mosolya egy pillanatra megmerevedett.

– Természetesen.

– Ma készült?

– Természetesen.

– Érdekes.

Alejandro lassan elővette a telefonját.

Nem az elrejtett készüléket.

Hanem egy régi, olcsó telefont, amelyet az álcája részeként hozott magával.

– Akkor talán nem bánja, ha lefényképezem.

Rodrigo felnevetett.

– Miért bánnám?

– Mert maga szerint nincs mit rejtegetni.

– Pontosan.

Alejandro lefényképezte az ételt.

Aztán egyszerűen hátratolta a tányért.

– Nem eszem meg.

Rodrigo arcáról eltűnt a mosoly.

– Uram, ön előre fizetett.

– A pénz nem probléma.

– Akkor mi a probléma?

Alejandro ránézett.

– Az, hogy valaki ebben az étteremben megpróbált megmérgezni.

Csend lett.

A közeli asztaloknál néhány vendég elhallgatott.

Rodrigo arca elszürkült.

– Ez súlyos vád.

– Tudom.

– Bizonyítéka van?

Alejandro nem válaszolt.

Csak ennyit mondott:

– Még nincs minden bizonyítékom.

Majd Carmenre nézett.

– De lesz.


4. RÉSZ

Rodrigo azonnal a konyhába rohant.

– Ki beszélt neki?!

Senki sem válaszolt.

Mateo a munkapult mellett állt, és próbálta visszatartani a remegést a kezében.

Rodrigo odalépett hozzá.

– Te mondtad el?

– Nem.

– Hazudsz!

Rodrigo megragadta a kötényét.

– Ha most kiderül, hogy te beszéltél, gondoskodom róla, hogy sehol ne kapj munkát.

Mateo szeme megtelt félelemmel.

– Én csak azt tettem, amit mondott.

– Pontosan.

Rodrigo elengedte.

– És ezért fogsz hallgatni.

Azt azonban nem tudta, hogy a konyha egyik sarkában lévő biztonsági kamera végig rögzítette az egészet.

És azt sem, hogy Alejandro már tíz perce hozzáfért az étterem belső kamerarendszeréhez.

Diana dolgozott rajta.

A nő a Mexikóvárosi irodából figyelte a képernyőt.

– Alejandro – mondta a telefonba –, megvan.

– Mit találtál?

– Az elmúlt három hónapban legalább tizenegy vendég panaszkodott rosszullétre. Mindegyik panaszt Rodrigo személyesen kezelt.

Alejandro szeme összeszűkült.

– És?

– Mindegyik esetben visszatérítést kaptak. De egyikük sem kapott hivatalos tájékoztatást.

– Ki fizette?

Diana néhány másodpercig hallgatott.

– A te vállalatod.

Alejandro lehunyta a szemét.

Ez volt az a pillanat, amelytől egész héten rettegett.

Nem az, hogy egy étteremben volt egy korrupt vezető.

Hanem az, hogy a saját rendszere éveken keresztül lehetővé tette ezt.


5. RÉSZ

Carmen közben a mosdó felé indult.

Nem sírt.

Nem akart sírni.

Tudta, hogy ha Rodrigo meglátja rajta a félelmet, még könnyebb célpont lesz.

De amikor belépett a kis személyzeti helyiségbe, valaki követte.

Mateo volt az.

– Carmen.

A lány megfordult.

– Mit akarsz?

– Nem én tettem.

– Tudom.

– A hús…

Mateo elcsukló hangon beszélt.

– Kényszerített.

Carmen egy pillanatig hallgatott.

– Akkor mondjuk el az igazat.

Mateo megrázta a fejét.

– Nem tehetjük.

– Miért?

– Mert nekem van egy feleségem. Hét hónapos terhes.

– Nekem meg egy hétéves lányom van.

Egymásra néztek.

Mindketten ugyanazt értették meg.

Nem azért hallgattak, mert gyávák voltak.

Azért hallgattak, mert túl sok mindent kockáztattak.

Ekkor kinyílt az ajtó.

Alejandro állt mögöttük.

– Akkor nektek nem kell egyedül beszélnetek.

Carmen összerezzent.

– Uram…

– Alejandro Garza vagyok.

A két alkalmazott értetlenül nézett rá.

Alejandro elővette a telefonját.

A képernyőn egyetlen üzenet jelent meg.

„Az étterem tulajdonosa 8 perc múlva ideér.”

Carmen elolvasta.

– Tulajdonosa?

Alejandro bólintott.

– Igen.

– Maga honnan tudja?

A férfi néhány másodpercig hallgatott.

Majd levette a kopott kabátját.

A kabát alatt egyszerű fekete ing volt.

A csuklóján azonban ott maradt egy apró, felismerhető heg.

– Mert én vagyok az.

Carmen szája résnyire nyílt.

Mateo hátralépett.

– Maga…

Alejandro nyugodtan folytatta:

– Alejandro Garza. A Garza Hospitality Group tulajdonosa.